St. Martin zeneszerző, zenész, előadóművész, szaxofon- és pánsípművész. 26 megjelent önálló nagylemeze alapján a magyar instrumentális
zene első számú előadója. De nemcsak zenéjével, hanem fotóival, verseivel és olajfestményeivel is bemutat egy olyan belső világot, ami csak rá
jellemző; letisztult és különleges. Nevéhez fűződik négy verseskötet, egy fotóalbum és számtalan fotókiállítás saját képeiből. Kiemelkedő zenei
pályafutása, valamint széles körű kreatív és jótékonysági tevékenysége elismeréseként 2014-ben a magyar állam által adományozható legmagasabb, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült. Szakmai elismerésként a Magyar Rádió eMeRTone díját kapta meg az év hangszeres szólistája kategóriában.
• Nem soroltam fel az összes elismerést, amit kaptál, mert akkor nem is lenne hely több kérdésnek és válasznak sem. Hogy viseled a sikert?
• A siker visszajelzés, ha valamit jól csinálok, motivál, inspirál. A világ hét legjobb szaxofonosát hívták meg Malajziába, az egyik én voltam. Ha a közönség is azt mondja, hogy St. Martin koncertjére újra el kell jönni jövőre is – ez az igazi nagy elismerés.
• Hogyan kezdődött az egész? Mikor ismerted fel, hogy neked dolgod van a fúvós hangszerrel?
• Nem felejtem el a pillanatot, amikor 5 éves lehettem, hallottam egy fúvós hangszeren egy számot és szabályosan beleborzongtam. Ott és akkor eldőlt a sorsom, elindultam a zene felé, akkor még nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Ma már tudom, hogy a zene varázsa és ereje képes szinte minden érzékszervünkre hatni. Az óvodában volt egy felmérés, szakemberek jöttek, és azt vizsgálták kinek van érzéke a muzsikához, zenéhez. Három gyermeket választottak ki, köztük engem. Felvételt nyertem a városi zeneiskolába. A tubát választottam. El lehet képzelni, milyen lehettem hat évesen egy „nagy, nyakba akasztós trombitával”. Az iskola igazgatója mosolyogva mondta: abba beleférsz, olyan hatalmas. De bírtam, és azt éreztem, hogy a rezgés bent van a szívben. A régi, zöld varázsszemes rádiót tekergettem, azon kerestem a muzsikát. A mai napig féltve őrzöm, és hálás vagyok szüleimnek, tanáraimnak, mestereimnek. Azt mondom, valóra váltak az álmaim: muzsikálhatok, és a közönség szeretetét élvezhetem.
• Valóban mesébe illő történet, de hogyan lépett tovább az ovi után, a Hódmezővásárhelyen általánosba járó fiú?
• Nyilván rengeteg munka, tanulás van a siker mögött, mindig ott volt a cél és a motiváció, ami előre vitt. Édesapám harmonikázott, citerázott és énekelt, tehát a zene mindig benne volt a család életében. A világ egy nagy színpad, ezen a színpadon folyamatosan, rendszeresen szeretnék muzsikálni! – ezt már gyerekként eldöntöttem. Budapesten Benke Imre tanár úrhoz iratkoztam be szaxofonképzésre. 18 évesen elvittek katonának, ahol zenészként szolgáltam, kiváló lehetőség volt arra, hogy naphosszat próbáljunk, gyakoroljak. Később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz tanszakán tanultam.
• A fotózás már 45 éve része az életednek, sőt számos elismerést kaptál ezen a területen is. 2017-ben tied volt a TIT Az év fotója, amit egy nemzetközi pályázat zsűrije ítélt oda, de beválogatták a képeidet Romániától Svájcon át San Marinóig sok kiállításra.
• A művészetek összeérnek bennem. Ugyanazt szeretném elmondani, hol zenében, hol képekben, hol versekben – mikor melyik mondanivalónak, melyik kifejezésmód felel meg legjobban. A művészet számomra sok mindent megőriz a világból, ami elveszni látszik. Alkotni izgalmas, mert benne van a szenvedély, mögötte van a személyiség, a lélek, és mindjárt látszik illetve hallatszik a produktum.
• A magánéleted is harmóniában van, igazán szerencsés vagy.
• Amikor két ember élete ráhajlik egymásra, én azt nevezem harmóniának. Ildikóval középiskola óta vagyunk együtt, egy diákszerelem bizonyult tartósnak az elmúlt 35 évben. Az élet minden területére, így a házasságra is igaz, hogy ha nem teszel bele elég időt, energiát, odafigyelést, akkor nem kapsz vissza belőle semmit. Márpedig csak akkor érdemes csinálni, ha örömet tudunk belevinni, és örömöt lelünk benne. Nincs recept, van ebben neveltetés, szülői példa. Számunkra a humor mint antidepresszáns elengedhetetlen, és ott van természetesen a figyelem, bizalom, őszinteség és a romantika. Mind a mai napig próbálunk szárnyakat adni a másiknak. Legjobb tükör nekünk a fiunk, Szentmártoni Norman. Már 34 éves, Budapesten az Operettszínházban játszik, és újra képzi magát: most vették fel a Széchenyi Egyetemre, ahol sport- és rekreációszervezést tanul.
Vincze Kinga
Gyógyhír Magazin
