Ilyen jövendölést még Ady Endre is vett magának egyszer, 1898-ban, Mezőtúron – de alighanem arról az esetről is hallott már mindenki, amikor a feledékeny Csokonai egy megnyitott boroshordót és egy református papot a pincében hagyva – és feledve csapot-papot – elment egy vidám társasággal mulatni. Ezek a legendák és anekdoták nem függetlenek Csokonai személyiségétől, alapvetően víg és életigenlő természetétől, a borhoz fűződő barátságától. Ő volt az is, aki szerelemdalt írt a csikóbőrös kulacshoz, noha a saját és a családja élete számos tragédiától volt terhes.

A Csokonai-család sorsa és a családtagok korai halála szomorúan példázza egyfelől a 18. század emberének kiszolgáltatottságát a fertőző betegségekkel szemben, másfelől a korra szintén jellemző magas gyermekhalandóságot.

Csokonai szüleinek összesen öt gyermeke született, minannyian fiúk voltak és Mihály volt az elsőszülött. Második öccse, József 28 évesen hunyt el tüdőtályog miatt, a harmadik fiú még csecsemőként meghalt, a két legkisebb pedig két- és hároméves korában. Édesapjuk, Csokonai József 39 évesen halt meg, tüdőbajban, felesége, Diószegi Sára pedig – aki végül midannyiukat túlélte – 55 évesen hunyt el „szárazbetegségben”, vagyis tüdőbajban, ugyanúgy, ahogy férje és fiai.

hirdetés

Egészségtudatos életmódot folytatott a családja

Pedig nem nyomorogtak, a család tisztes jómódban élt Debrecenben – bár igaz, hogy vert falú, nádfedeles vályogházban, ami nem a legjobb a tüdőnek. De tudnunk kell, hogy akkoriban a cívis város polgári lakossága ugyanilyen körülmények között élt. Ráadásul valószínűsíthető, hogy a kor fogalmai szerinti egészségtudatos életmódot folytattak, hiszen Csokonai apja „chirurgus” volt, vagyis borbély és seborvos. Fennmaradt saját kézírású receptkönyve, melyből többször kiderül, hogy Debrecen tudós orvosai, Hatvani István professzor és Weszprémi István főorvos egyenrangú kollégaként kezelték Csokonai Józsefet.

Az egyik kenőcs receptje mellett például ez a bejegyzés olvasható a receptkönyvben: „Mint a feleségem, midőn 1773. a kis Mihály fijam szoptatása alkalmatosságával nyomorgott a csecseivel ki orbánczosodván, sem Hatvani, sem Weszprémi, sem Kazai uraimék esztendeig meg nem tudták gyógyítani, s ez 3-ad napra szépen meggyógyította.”

Ezek szerint Csokonai anyja a fájdalmas emlőgyulladás miatt nem, vagy csak nehezen tudta elsőszülött fiát szoptatni. A költő egyes életrajzírói ide vezetik vissza, hogy a kisfiú sovány és beteges gyerek volt, sőt, később egész életében gyenge volt az egészsége – ami ugyan aligha magyarázható önmagában csak a szoptatási nehézségekkel, mégis gyakran felbukkan ez a vélekedés az életrajzokban.

Nem volt férfiszépség

Csokonai felnőtt férfiként is sovány testalkatú maradt, ehhez társult a korban nagynak számító testmagassága. Barátja, Gaál László visszaemlékezése szerint öt láb és hét hüvelyk magasságú volt, vagyis kb. 171 cm. Ugyanő írta le azt is, hogy Csokonai kissé raccsolt, az r hangot nem tudta erősen pergetni, és a költő külsejét is megörökítette: „haja tömött, gesztenyeszínű barna, ábrázatja hosszas, himlőhelyes, de vonzó tekintetű; szemei sötétkékek, elevenek (…), bajusza ritka a himlőhelyek miatt”, az orra pedig: „tülök forma gömbölyeg”.

Egyszóval nem volt férfiszépségnek mondható, ez korabeli, rézbe metszett arcképéről is jól látható, amely az egyenetlen arcbőrt ugyan nem, de a ritkás bajuszt és a tülök formájú orrot hűen visszaadta.

Ezt a rézmetszetet ugyan már jóval a költő halála után, 1816-ban készítette egy bécsi mester, Friedrich John, ám egy olyan rajz alapján, amit még egykor Csokonai egyik diáktársa készített. A máig egyetlen hiteles Csokonai-portré a kortársak tetszését is elnyerte: „Valaki csak Cs. Vitézt esmerte és ez a’ kimetszett képet nálam meglátta, örömmel eltelve így kiáltott fel: Ez az! Ő ez!” – írta később a képről a költő egykori tanulótársa, Márton József bécsi professzor.

Barátja volt a bornak és a pipának

Csokonairól köztudomású, hogy barátja volt a bornak és a pipának, de egyiknek sem annyira, hogy ez komolyan károsíthatta volna az egészségét. Őt jól ismerő barátai később egymástól függetlenül is úgy nyilatkoztak, hogy a költő csak mértékkel borozott és legfeljebb egyszer-egyszer részegedett le nagyon.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a Debreceni Református Kollégiumból való kicsapatásának hátterében is az a botrány állt, hogy a felügyeletére bízott kamasz diákoknak nem tiltotta kifejezetten sem a borivást, sem a pipázást, sőt nemegyszer együtt ivott és füstölt velük.

Beszédes című versében A búkergető-ben nagyon emberi és őszinte vallomást tesz: „Iszom, ha szívem örvend. / Iszom, ha bánat éri; / S ha szíhatok borocskát, / A gondjaim csucsúlnak.”

Próbálta megőrizni egészségét

Ám életének utolsó esztendejében végleg felhagyott a borivással, így próbálta törékeny egészségét megőrizni. 1804. április 15-én Nagyváradra utazott, hogy ott Gróf Rhédey Lajos feleségének temetésén részt vegyen és felolvassa az erre az alkalomra írt, utolsó nagy versét, a lélek halhatatlanságáról szóló Halotti versek-et.

Különösen hideg volt az április abban az évben és a nagyváradi templomban is hűvös volt. Másnapra a költő már ágynak esett és egy hétig feküdt tüdőgyulladás miatt Nagyváradon.

Ekkor írja Tüdőgyúladásomról című versét, melyben a betegségnek már-már klinikai pontosságú leírását nyújtja: „Fojtó szirokkónak hevétől / Asznak tüdőhólyagjaim, / S a kriptáknak fagyos szelétől / Borsódznak minden tagjaim (…) Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok, / Vagy egy kivégez már, vagy más, / Ájúlok, érzek és ocsúlok: / Haj! mely szörnyű hányattatás!... (…) Sándorffym ül ágyamnál… s ennek / Köszönhetem, hogy élek még? / Zendűlj, ekhózz esti csendesség! / A hálá engem dalra ránt. / Telj bé, kettős szent kötelesség, / Az orvos és barát eránt!”

„Születésétől fogva gyenge Machina”

Ez a barát a versben is megénekelt orvos, Sándorffy József volt, aki nagy odaadással kezelte és ápolta Csokonait, sőt saját kocsiján szállíttatta haza Debrecenbe, amint jobban lett. Később is leveleztek; egyik levelében Sándorffy arról írt, hogy Csokonainak „születésétől fogva gyenge Machinája” volt. Debrecenben aztán egy ottani jeles orvos, Szentgyörgyi József vette át a költő kezelését.

Bár az áprilisi tüdőgyulladásból felépült, de igazán sosem nyerte már vissza teljes egészségét és élete hátralévő kilenc hónapját a különböző kúrák és a gyógykezelések érdekében tett utazások tették ki.

Sajnos nem sokat tudunk arról, milyen gyógymódokat javasoltak neki – leveleiben lemosásokat, a hátgerinc végigdörzsölését, masszírozását említi, de igen szűkszavúan; illetve egy ízben utal arra, hogy valamilyen orvosságot is szedett.

Nem akarta édesanyját terhelni betegségével

1804. december 4-én kelt levelében így ír: „Legfőbb és minden kűlső, belső szereknél használatosabb volna a hátgeréncznek végig való dőrgőlése, de azt magamnak lehetetlen megtsinálni, mással pedig nints kivel tétetni. Ez után való dieteticum a Nyugodalom volna, vagyis a Tsendesség: már itt ebben sints módom; otthonn pedig még úgy sem.”

Ehhez tudni kell, hogy a költő Debrecenben özvegy édesanyjával egy háztartásban élt, ám amikor e levelet írta, épp „a három rézmetsző atyafi”-nál, régi, kollégiumi diáktársainál lakott. Ebből és az idézett levélpasszusból aztán későbbi életrajzírói azt szűrték le, hogy azért nem akart hazamenni az anyjához, mert ott nem lett volna nyugalma, mivel az asszony nagyon beszédes volt.

E kissé naiv és leegyszerűsítő magyarázatot az újabb kutatások egyértelműen cáfolták: Csokonainak kifejezetten jó volt a viszonya édesanyjával, aki egyébként is rajongva szerette őt; a költő valószínűleg nem akarta az asszonyt terhelni betegségével.

Emellett az otthoni nyugalmat sem anyja beszédessége zavarta volna (amit egyébként nem is említ semmiféle egykorú forrás), hanem az, hogy ekkor már két éve épült Csokonai saját, önálló háza az anyjával közös telken és az építkezési munkálatok miatt volt állandó zaj. Így aztán a rézmetszők szállásáról Csokonai 1804 decemberében egy másik barátjához utazott Derecskére és „…ott egy szobát, és szolgálatomra egy fiút és öregasszonyt fogadván, a Doctor intézése szerént fogyatkozás nélkűl vitethessem az orvoslás rendét.”

Nem javult az állapota 

Sajnos úgy látszik, a kúra nem hozott javulást. Következő levelében már arról tudósít, hogy „sokkal rosszabbul vagyok, mint voltam, a lábam nem bír, nem eszem, amit eszem is, kihányom, hogy a köhögés szakadatlanul rajtam.” Így aztán mégis visszatért Debrecenbe, anyja házába, és végül ott halt meg, 1805. január 28-án, a legenda szerint épp ott lévő barátaival vidáman tréfálkozva (az egyik, őt meglátogató barátjának megígérte, hogy rövidesen személyesen ajánlja őt Jézus Krisztus figyelmébe).

Mindössze 31 éves múlt, amikor meghalt, költői életműve is fájdalmasan hamar zárult le – bár ezzel együtt is imponálóan gazdag és kerek ez az életmű.

Zárszóként álljon itt egy olyan gondolata, melyet az utókor bölcs életvezetési tanácsként is vehet: „Éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk; ez a régi lyricusok philosophiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség philosophiája.”

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin