Zabolátlan természete már gyermekkorában megmutatkozott: míg két bátyja jó tanuló volt, és polgári foglalkozásra készült fel (Reich Lajos könyvelő és sakkmester, sakkszakíró, Reich Gyula pedig ügyvéd lett), ő inkább csak a humán tárgyakat tanulta, a többivel nemigen törődött. Be sem fejezte a középiskolát, sem szakmát, sem érettségit nem szerzett – ennek hátterében egyik tanárával való összetűzése állt, aki állítólag antiszemita megjegyzéseket tett, emiatt Rejtő felpofozta és/vagy a tintatartót vágta hozzá, ezért aztán kirúgták az iskolából. 

Kereste a verekedéseket
Akkor színésznek állt, de emellett a boksztermeket is rendszeresen látogatta, így a korábban gyenge testalkatú fiú nagyon megerősödött és nem rettent meg senkitől, sőt kifejezetten kereste a verekedéseket. Magasságával is kitűnt társai közül: 190 cm magas volt és a bokszolásban eltört orrnyergével együtt félelmetes látványt nyújtott – pedig közeli ismerősei szerint amúgy szelíd és béketűrő természet volt. Verekedései mindig abból eredtek, hogy Rejtő a gyengék, az igaztalanul megalázottak pártjára állt. 

1928 és 1930 között Nyugat-Európában csavargott, alkalmi munkákból tartva fenn magát és bár Észak-Afrikába is elvetődött, a Francia Idegenlégióba nem állt be – bár később ezt a legendát ő maga is táplálta. Ekkoriban gyűjtötte azokat a tapasztalatokat és figurákat, melyek későbbi kalandregényei alapját adták.  Ám már ekkor is nagyon egészségtelenül élt: sokat ivott, éjszakázott, rengeteg cigarettát szívott, zavaros nőügyei voltak. Mindössze 23 éves, amikor egy orvos már komolyan figyelmezteti arra, hogy ha két végén égeti a gyertyát, nem lesz hosszú életű. 

…és az ember 23 éves
Erről egy barátjának így számolt be 1928-ban Berlinből: „Nagyon veszélyes stádiumban vagyok. Rettenetes fizikumomat még így sem tudta valami halálos bajba kergetni az életmód, ami más embert már évekkel előbb megölt volna, de most az utolsó állomáson vagyok. Nincs tovább. Nem Berlin tett tönkre. Azt mondta az orvos, hogy nem egy-két hónap, hanem évek hanyagsága és túlhajtott munkája, nyugtalan életmódja látszik meg a szervezetemen, és csak olyan szervezettel van remény egy eredményes gyógyulásra, mint az enyém, amely úgy látszik, rettenetes strapát állt ki évekig, és még mindig csak a küszöbön van. Pedig fele cigarettát mondtam csak be, mint amit szívok, piálásról (…) nem szóltam, nőről nem mondtam a valóságot, (…) az éjszakai írásnak csak a felét vallottam be. (…) Egy évig nagy csend, nem munka, jó táplálkozás… Azt hittem, viccel. Kérdeztem, hogy mi lesz, ha nem? Vállat vont és nagyon furcsa arcot csinált. (…) Olyan szépen sütött a nap kint az utcán… és délelőtt volt… és az ember 23 éves. (…) Az egészből azt tartom a legsajnálatosabbnak, hogy régi és kedves aforizmámat, hogy nem vagyok szívbajos, nem használhatom joggal. (…) Ha én most meghalok, az olyan igazságtalan, csúnya dolog lenne, mint egy ártatlan embert hivatalosan felkötni.”

Elképesztő munkatempót diktált magának
A berlini orvos utasítását nem tartotta be, továbbra is hajtotta magát, pedig ekkor még előtte volt a későbbi nagy, írói sikereknek. A kiadójával kötött szerződésben vállalta, hogy kéthetente (!) megír egy 120 oldalas regényt – és ehhez tartotta is magát. Elképesztő munkatempót diktált így önmagának. Ez nem volt másképp fenntartható, mint literszámra ivott kávékkal, folyamatos dohányzással és serkentőtabletták szedésével. Aktedron pirulákat szedett, ami egy akkoriban legálisan, patikákban kapható amfetaminszármazék volt. Rendszerint éjszaka és hajnalban írt, őrületes tempóban diktálta gépírónőinek az új és újabb regényeket. 

Ha pedig nem munkával, akkor duhaj szórakozásokkal töltötte az éjjeleket: kártyabarlangokba füstös kocsmákba járt, gyakran verekedett is, napközben lóversenyezett, mesés honoráriumát mind elverte. Az átmulatott éjszakák után délelőtt tért haza, akkor lefeküdt, altatókkal úgy-ahogy aludt pár órát, majd délután felkelt, és éjjel ismét diktált vagy dorbézolt. Bár bőven megengedhette volna magának, saját lakása sem volt: bérelt lakásokban, panziókban, vagy ismerősöknél lakott, az állandóság és a nyugalom teljesen hiányzott az életéből. Pályája csúcsán havi 2000 pengőt keresett (tehát tízszer annyit, mint amennyiből az ismert pesti kuplé szerint az ember könnyen viccel), mégsem tudott – vagy akart – a maga számára rendezettebb körülményeket teremteni. 

Magánéletére is a kuszaság jellemző
Magánéletére is ugyanez a kuszaság jellemző. Bár szerette a nőket és korabeli beszámolók szerint a nők is őt – mélyebb emberi kapcsolat kialakítására nem törekedett, vagy talán nem volt képes. A hölgyeket meglehetős felszínességgel kezelte: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, ha semmi értelme.” – vélte, és úgy tűnik, szerelmi kapcsolataiban sem támasztott túl magas elvárásokat partnereivel szemben. Tudjanak gépelni és legyenek csinosak – nagyjából ennyi lehetett az igénye. Persze nagyon szórakoztató adalék, és olyan „Rejtős”, hogy mindig a gépírónőit vette feleségül, ugyanakkor szívszorító, hogy párkapcsolatai – a jelek szerint – felületesek maradtak és nem is tartottak sokáig. 

Első feleségével, Boros Rózsával csak fél évig élt együtt (az asszony válóperes ügyvédje aztán a tulajdon sógora, Rejtő Jenő bátyja, dr. Reich/Révai Gyula lett), második feleségével, Gábor Magdával már egy egész évet töltött és csak azután költöztek külön. Harmadik gépírónőjét, Kovács Magdát a zsidótörvények miatt már nem vehette feleségül. 

Ő utóbb bepillantást engedett az író munkamódszerébe: 
„… a folyamatos diktálásra emlékszem, soha nem szakított félbe, és nem állt le korrigálni. Nem jegyzetelt előre, a szerkezet és a hős benne élt. (…) Munka közben rengeteg feketét ivott, ezért nem tudott aludni. A töméntelen sok kávé megártott neki. Lefekvés előtt altatókat szedett, de így is panaszkodott, hogy összevissza álmodik, nyugtalanok az éjszakái. Mindig hajszolta magát és általában nagyon ideges volt. Főleg akkor gurult be, ha munka közben véletlenül közbeszóltam és ezzel leállítottam a diktálás áradatát. Persze előfordult, hogy „fékezett”, ilyenkor rám nézett és megkérdezte: „Tetszik ez a rész?” vagy „Elég mulatságos?” Mindig csak az őszinte véleményemre volt kíváncsi.”

Mentális zavarokkal is küzdött
A túlhajtott munkatempó és saját szervezetének kizsákmányolása az idegeit is felőrölte, nem beszélve arról, hogy élete végén komolyabb mentális zavarra utaló jelek is látszanak. Egy ismerőse, Ritter Aladár így emlékezett vissza rá: „Szerintem két Rejtő-Howard volt. Az egyik a kellemes, barátságos, szeretetre méltó, nagyszerű csevegő, a szórakoztatás mestere. A másik: a nagyhangú, izgága, hirtelen haragú, ellentmondást nem tűrő, nemegyszer igen goromba, sőt erőszakos fickó. Szinte érthetetlen volt, hogy az első számú, kedves Rejtő pillanatok alatt – például egy ellenvetés miatt – átváltott a másodikra: a nehezen elviselhető Howardra.” 

Mindez azt a gyanút erősíti, hogy Rejtőnek bipoláris zavara lehetett. 1939-ben idegorvosi javaslatra két hónapra a Siesta Szanatóriumba utalták (itt kezelték korábban József Attilát és Babitsot is), általános idegkimerültség és álmatlanság miatt. Az első hetek után már csak éjszakára kellett visszatérnie a szanatóriumba. 

Ebből az időből származik az az anekdota, ami vagy igaz, vagy nem, mindenesetre nagyon illik Rejtőhöz. Egy ízben késve érkezett vissza és az éjszakai portás nem akarta beengedni.
-    Mit keres? – kérdezi a portás.
-    A hálószobámat. – így Rejtő.
-    Megőrült maga?
-    Igen, azért van itt a hálószobám!

Holtában sem szolgáltattak neki igazságot
1942. október 9-én kipécézte őt az „Egyedül Vagyunk” című, szélsőjobboldali lap, és lejárató cikket jelentettek meg róla, persze álnév alatt. Már a cikk címe is sokatmondó: „Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét. Mr. Howard-Rejtő-Reich, a nagy terézvárosi ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatér a Japán Kávéházba”. Az Andrássy úti Japán Kávéház volt ugyanis Rejtő törzshelye, ahol számos művének kézirata született. Az aljas hangvételű cikk álnév mögé bújó szerzője felrója Rejtőnek, hogy zsidó létére még mindig a kávéházban írogat, holott hasonszőrű kollégái már mind munkaszolgálaton vannak. 

A cikknek látszó feljelentés hamar célba ért: az író pár hét múlva valóban megkapta a munkaszolgálatos behívóját és november 27-én már el is indították századát a Don-kanyarba. Rejtő még fel tudta jelenteni a lapot rágalmazásért (ügyvéd bátyja képviselte őt az eljárás során), ám mivel a szerző álnéven publikálta a cikket, a lap főszerkesztője, Oláh György pedig országgyűlési képviselő volt, az ügy hamar lekerült a napirendről. Oláh nem volt hajlandó megnevezni a cikkírót, ő maga pedig mentelmi jogára hivatkozva húzta ki magát a felelősségre vonás alól. Rejtő már rég halott volt, amikor még mindig tartott a jogi huzavona, de sosem szolgáltattak igazságot neki, még holtában sem.

Még az sem derült ki, hogyan halt meg, holtteste nem került elő, sírja nincs. Halála oka ismeretlen – valószínűleg, mint oly sok honfitársunk, ő is megfagyott a mínusz 40 fokos hidegben – hivatalosan eltűntként tartották nyilván. 

A család tudakozódására 1943. május 5-én az alábbi részvét(len) távirat érkezett: „A m. kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943. sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19. táb. Munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt.” 

Dávid Andrea
irodalomtörténész
 

Gyógyhír Magazin