Már születésének körülményei is regénybe illőek – ő maga meg is írta ezt zseniális elbeszélő költeményében, Az apostol-ban. 1822 szilveszterének éjszakáján született, 1823. január 1-jén, rendkívül kis súllyal, annyira gyengén és véznán, hogy szülei nyomban megkereszteltették, attól félve, hogy a csecsemő nem éri meg a másnapot.

Édesanyja, Hrúz Mária kicsi, törékeny asszony volt, a szülés előtti napig folyamatosan megterhelő fizikai munkát végzett és félő volt, hogy ő maga sem éli túl a szülést. Szerencsére mindketten felépültek, de a gyermekágyas időszak sem volt felhőtlen: öt héttel a szülés után az anya emlőgyulladást kapott, így a kis Petrovics Alexander (ez volt a költő születési neve) táplálását ezek után egy dajkára bízták.

Az anyjára hasonlított

Petőfi  alacsony, cingár, sötét bőrű, sötét szemű fiúcska volt. Kortársai megemlítik hosszú nyakát, balkezességét, mereven fölfelé álló, sűrű, fekete haját, csillogó, sötét tekintetét („bogárszemeit”).

Jókai, aki kamaszkorában egy évig tanulótársa volt Pápán – és később is közeli barátja maradt - így írta le őt: „Petőfi nem volt eszményi férfialak. (…) Termete szikár, középnagyságú, arczszíne sápadt, szemei középnagyok, feketék, szemöldei szegletbetörött szatir kifejezésüek, az egyik éppen fölfelé hegyezett, orra hegyes, tövén a homloknál benyomott, sűrű, sodronykemény haja fölfelé szoktatva, szája kicsiny s egy rendületlenül előre álló fog miatt gunyoros kifejezésre nyíló.”(Jókai Mór: Írói arcképek. Petőfi Sándor élete és költeményei, 1892)

Jókai, Orlai Petrich Soma és más pápai diáktársak visszaemlékezései szerint Petőfi fiatalon nagyon tüskés modorú, zárkózott, mogorva fiatalember volt, aki nemigen törekedett barátságokat kötni. „… Mikor Pápán legelőször találkoztam vele, az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott, kurta köpönyeg halvány arca elé húzva; mindig olyan nagy, rohamos léptekkel járt, mintha valakit üzne, s nem szokott keresni a szemeivel senkit. Egy diáktársam rákiáltott: „Hova, bus hazafi?” Nem felelt semmit; félre taszította útjából s tovább ment.” (Jókai Mór: Írások életemből)

Hirtelen haragja miatt néha meggondolatlan volt

Hirtelen haragú és könnyen megbántható fiatalember volt. Ez a hirtelenség olykor meggondolatlan tettekre ragadtatta. Orlai visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az 1842. július 8-án látható teljes napfogyatkozás idején Petőfi föltette magában, hogy – minden józan intés és kérlelés dacára – ő végig a napba fog nézni, és úgy is tett.

„De amint az első sugár igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemére csapta tenyerét, s egészen hazáig karon kellett őt vezetnem, s csak napok múlva szűnt káprázata, de bal szemének ez annyira ártott, hogy avval soh’sem látott többé tisztán.” (Orlai Petrich Soma levelezéséből)

A bal szeme tehát sosem jött rendbe teljesen, időnként annyira fájlalta, hogy már a megvakulástól félt: „Teremtő isten! Szemeimre / A vakságot tán csak nem küldöd? / Mi lesz belőlem, hogyha többé / Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!” (Szemfájásomkor, 1844)

Gyakran hetekre ágynak esett 

Petőfiről köztudott, hogy életében rengeteget gyalogolt, keresztül-kasul bejárta az egész országot, sokszor egészen hosszú távokat megtéve viszonylag rövid idő alatt. Látszólag sovány, gyenge teste tehát kivételes fizikai erővel és szívós ellenállással párosult.

16 évesen Sopronban katonának állt, az egyik császári gyalogezredbe jelentkezett – a sorozásnál 18 évesnek hazudta magát – de féléves szolgálat után ideglázzal ágynak esett. Ebből ugyan felépült, de az 1840-es őszi hadgyakorlatok idején ismét kórházba került: ezúttal vérköpéssel és erős szívdobogással.

A fennmaradt ezredorvosi szakvélemény szerint: „gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajokra és a szívedények tágulására”. Ezrede ekkor éppen Horvátországban állomásozott, így Petőfit előbb a karlovaci, majd a zágrábi kórházban kezelték. Felépülése után a katonai szolgálat alól felmentették, majd rokkantnak nyilvánítva leszerelték és a hadseregtől végleg elbocsátották.

Petőfi nem volt túlságosan bánatos emiatt: visszatért Pápára, hogy tanulmányait folytassa – még mindig csak 18 éves volt ekkor! A seregben szerzett (vagy legalábbis ott felismert) betegsége azonban az évek folyamán többször is kiújult. 1843-ban írja egy levelében: „betegségem mindeddig folyton nevekedik… ha hamarjában kigyógyulok is, erőm annyira megfogyott, hogy alig lézengek”.

Vándorszínészként is gyakran hetekre ágynak esett, legtöbbször lázas betegséggel. 1843 novemberében érkezett Debrecenbe, nyári ruhában(!), teljesen nincstelenül és a telet egy fűtetlen kis szobában húzta ki, éhezve, fázva és betegen, legtöbbször csak az égő pipájával melengetve ujjait. (Egy telem Debrecenben, 1844).

„Egész csontváz vagyok. Igy tengek inséges állapotban, s itt kell a telet Debrecenben töltenem.” – írja ekkor egy levelében Bajza Józsefnek.

Szinte csoda, hogy túlélte a telet ilyen állapotban és ilyen zord körülmények között, de még a tavasz beköszöntével sem gyógyult fel. 1844 márciusában írja a Betegségemben című verset: „Ah türelem! reád lelkemnek / Valóban nagy szüksége van; / Itten heverni a kórágyon, / Kínok között, magányosan.”

Tüdőbaja lehetett

A gyakori lázas állapotok, a sok nélkülözés és éhezés, a fűtetlen szobában fagyoskodás, a végzetes lesoványodás, de legfőképpen a vérköpés arra enged következtetni, hogy Petőfinek tüdőbaja lehetett, ami népbetegségnek számított akkoriban.

Ezt a gyanút erősíti, hogy egyik életrajzírója, Ferenczi Zoltán szerint Petőfi időnként savókúrára fogta magát – ugyanis akkor úgy vélték, hogy a tejsavó fogyasztása gyógyíthatja a tüdőbajt. Hegyre mászni is nehezen tudott, ilyenkor mindig fulladt. Az is fontos adalék, hogy később a fia, Petőfi Zoltán is tüdőbajban halt meg, mindössze 22 éves korában.

Akkor még nem tudták, legfeljebb sejtették, ami ma már elfogadott tudományos tény, hogy a tbc-re való hajlam genetikailag örökölhető, így Petőfi Zoltán betegsége és halála utólag igazolhatja édesapja nem diagnosztizált betegségét is.

Az a fajta halál, amitől Petőfi annyira irtózott, valójában a tüdőbajosok lassú elsorvadása volt: „Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg! / Lassan hervadni el, mint a virág, / Amelyen titkos féreg foga rág; / Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, / Mely elhagyott, üres szobában áll. / Ne ily halált adj, istenem, / ne ily halált adj énnekem!” (Egy gondolat bánt engemet…, 1846)

1847-ben ismét kiújult a betegsége (Újonnan visszajött a régi baj… 1847), és két év múlva, már a szabadságharc forgatagában megint. 1849. május 8-án azt írja Klapkának, hogy „fölbomlott egészségem miatt egy ideig semmi esetre nem tehetek szolgálatot, ha végképp elpusztulni nem akarok” – bár a körülményeket ismerve inkább Klapka alatt nem akart szolgálni, akit mélyen megvetett, és ez az érzés kölcsönös volt.

Összeférhetetlen embernek tartották 

Petőfit amúgy is meglehetősen összeférhetetlen, könnyen sértődő és haragot tartó embernek ismerték kortársai, aki huzamosabb ideig senkivel nem tudott jó barátságban maradni (talán az egyetlen Arany János kivételével, aki viszont angyali türelmű és konfliktuskerülő, alkalmazkodó ember volt).

Ismeretes, hogy legjobb barátjával, Jókaival is összeveszett, mert nem helyeselte, hogy az feleségül vette Laborfalvi Rózát, sőt, még az anyjánál is bemártotta őt.

Atyai jóbarátját és mentorát, Vörösmartyt sem habozott egy felháborodott hangú versben megtámadni, amiért az a nemzetgyűlésben egy hadügyi kérdésben másképp szavazott, mint Petőfi (Vörösmartyhoz, 1848). A szabadságharc idején nemcsak Klapkával, de a korábbi hadügyminiszterrel, Mészáros Lázárral is összeveszett, mert az szóvá tette, hogy Petőfi nem viselt nyakkendőt, mire a költő egy gúnyos hangú versben támadta meg (Nyakravaló, 1849).

A tüdőbajos tüneteken túl érdemes még szót ejteni a „szívedények tágulásá”-ra való hajlamról, melyet még az osztrák ezredorvos állapított meg 1840-ben, a horvátországi állomásozás idején.

Czeizel Endre vélekedése szerint talán arról volt szó, hogy a cingár fiatalember szervezetét annyira megterhelték a maratoni gyaloglások, hogy – mai szóval – sportszíve lett. De az is lehet – véli Czeizel – hogy a pajzsmirigy  túlműködésével magyarázható a szokatlanul magas pulzusszám.

Ez megmagyarázná Petőfi általános túlfűtöttségét és hihetetlen aktivitását is. Talán még azt is, hogy miért volt állandóan melege, és miért nem tűrte nyakában a „nyakravaló”-t, miért hordott állandóan, még télen is kihajtott gallért. Ám ez már a kevésbé megalapozott spekuláció területe, valójában a pajzsmirigy-túlműködésre Petőfi esetében semmi konkrét bizonyíték nincs, a kihajtott gallér pedig akkoriban – Lord Byron nyomán – általános divat volt.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin