Sajátos társtalansága és emberkerülő személyisége gyermekkori élményekre vezethető vissza. Apja, Ziegler Sándor uradalmi gépész volt, és családjával együtt szüntelenül vándorolt a különböző állomáshelyek között, ahol épp munkát kapott. Amikor Géza született, Agárdpusztán éltek és a szomszédos Gárdonyban anyakönyvezték a kisfiút, innen a későbbi írói név is.

A Ziegler-szülők 23 éves házaséletük alatt 16 különböző lakóhelyen éltek, a leghosszabb egy helyben töltött idő is csak 3 év volt, a Borsod megyei Sályon – ez volt Gárdonyi gyermekkorának legboldogabb időszaka.

A házaspárnak összesen hét gyermeke született, de a hét testvér közül egyszerre alig-alig élt több háromnál, és mindössze hárman lépték át a felnőttkor küszöbét: Géza, Árpád és Béla, ám Árpád 22 évesen, Béla 18 évesen meghalt. Az író így végül – bár népes családból jött – fiatal felnőtt korára mégis testvértelen maradt.

Az „egri remete”

Az otthontalanság és a gyökértelenség érzése is sokáig elkísérte: 34 éves koráig ő maga is ide-oda vándorolt az országban, Egerből Karádra, Devecserből Sárvárra, Dabronyból Szőlősgyörökre, Győrből Szegedre, onnan Aradra, majd Budapestre és ismét Győrbe telepedett, olyan gyakorisággal költözködve, hogy követni is nehéz. Végül 1897-ben találta meg végleges otthonát, az Eger fölött magasodó Hóhér-dombon, ahol annyi hányódás után végre gyökeret ereszthetett.

Sok legenda szólt az „egri remeté”-ről, a „láthatatlan ember”-ről: mivel kerülte az embereket, még a dolgozószobáját is egy külön házban alakította ki.  A szoba ablaktábláit fényes nappal is csukva tartotta, hogy csak a tetőablakokon keresztül szűrődhetett be némi fény.

Mindez érthetővé válik, ha tudjuk, hogy Gárdonyi ifjúkora óta kínzó fejfájással küzdött és zavarta az erős fény. Fejfájása 1909-ben már annyira megviselte, hogy elhatározta, felhagy az irodalommal és már csak a halált várta, még végrendelkezett is. Ekkor azonban egy leleményes orvos olvasószemüveget írt föl neki és ettől egyszeriben elmúlt a fejfájás.

Hipochondernek tartották 

Halálfélelme azonban sosem múlt el, mivel számos egyéb baj is kínozta és mindegyiket külön-külön is végzetesnek gondolta – nem véletlenül tartották kortársai hipochondernek. Gyomorbaj és vesebántalmak, tüdőbaj és szívproblémák, időszakosan jelentkező idegi gyengeség, érszűkület és májbántalmak egyaránt megnehezítették életét.

Külső megjelenése is beteg embert mutatott: szikár, sovány alkat volt, akin lógtak a puritán ízlést tükröző, nagyon egyszerű ruhák. Semmilyen érzéki szenvedélynek nem hódolt a pipázást leszámítva – ami viszont vélhetően nem tett jót a tüdőbajának.

Dolgozószobájában nagy pipatóriuma volt: rövid csibukok és hosszú szárú tajtékpipák, szivardobozok, dohányvágók, töltőszerszámok, gyufák széles választéka fogadta azon kevés szerencsés látogatóit, akik nagy ritkán bebocsátást nyertek a remetelakba.

Ő maga azzal magyarázta vendégeinek a betáblázott ablakokat, hogy nem szereti, ha a háza előtt elvonuló emberek bebámulnak az ablakon – ami érthető – és munkájában zavarja őt a huszonhárom egri templom harangozása. A dolgozószoba ablakfalában állt egy régi Mária-szobor, állítólag annak szemüregén keresztül leselkedett ki az író a szobából, ha kéretlen látogatója jött és addig lapult csöndben odabent, míg az illető magától el nem ment.

Magánélete eléggé szerencsétlenül alakult

Gárdonyi fiatalon könnyen és gyorsan esett szerelembe, de érzelmei többnyire viszonzás nélkül maradtak, emiatt aztán felnőtt férfi korára meglehetősen félszeg és tartózkodó lett a nőkkel szemben, sőt egyfajta nyőgyűlölet jellemezte – első regényének árulkodó munkacíme is Nőgyűlölő volt.

A sok kudarcos szerelem után meglepően gyorsan kötött házasságot 22 évesen, ám – ha hihetünk a fia, Gárdonyi József visszaemlékezésének – szerelem nélkül.

Felesége a dabronyi katolikus pap „unokahúga” (törvénytelen leánya) volt, a pap pedig Gárdonyi főnöke, mivel abban az évben a fiatal író a dabronyi katolikus elemi iskolában volt kántortanító.

Állítólag némi nyomásra és a beígért busás hozomány reményében vette el a 16 éves, szilaj természetű leányt, Csányi Máriát, aki az esküvő után egy hónappal elszökött férjétől és egy ideig egy másik férfival élt együtt.

Gárdonyi ráadásul a beígért hozományt sem kapta meg, a szökött asszony viszont rövidesen visszatért hozzá, ám ilyen előzmények után kapcsolatuk halálra volt ítélve. Még hét évig éltek együtt, három gyermekük született (Sándor, Gizella és József), amikor az asszony 1892-ben végleg elhagyta férjét és 10 hónap múlva egy újabb gyereket szült. Gárdonyi kénytelen-kelletlen a nevére vette ezt a gyereket is (ő lett a későbbi Ifj. Gárdonyi Géza székesfehérvári színész), de sosem törődött vele.

Tartózkodó volt a nőkkel szemben

A házasságban szerzett rossz tapasztalatai aztán óvatossá és igen tartózkodóvá tették a nőkkel szemben. Jókai fogadott lánya, Feszty Árpádné azt írta róla, hogy „nem volt tehetsége a szerelemhez” – állítólag olyan félszeg és gátlásos volt a nőkkel szemben, mint egy kisdiák. Fesztyék bizalmas barátságot ápoltak Gárdonyival, de amikor a még házas író megkérte Feszty unokahúgának kezét, érthető módon visszautasították. 

Ezek után Gárdonyi Fesztyné barátnőjének, Szarvassy Margit tanítónőnek kezdett udvarolni, de házasságig vele sem jutott.

Élete utolsó húsz évében azonban megtalálta a tökéletes lelki társat: egy férjezett fiatalasszony, Mátékovicsné Tóth Ilona (Mila) lett először csak titkárnője, majd házvezetőnője és ápolója, végül szemérmes szerelemmel szeretett múzsája.

Róla mintázta Árpádházi Szent Margitot az Isten rabjai-ban és Ó Idát az Ida regényé-ben.

Utolsó éveiben sokat betegeskedett

1918-ban így írt egy magánlevélben: „Beteg ember vagyok. Örülök, ha az év 365 napjából 80 napom van olyan, amelyen dolgozhatok.” 1922 tavaszán még gyakran üldögélt a kertben, kedves virágai között, de a nyár folyamán már egyre többször maradt ágyban, elfogyott az ereje.

A család által kihívott orvosok szívgyengeséget, rendellenes vérkeringést, máj- és vesebajt állapítottak meg – hozzátéve azonban, hogy egyik baj sem végzetes és szanatóriumi kezelést javasoltak, ami véleményük szerint javíthatott volna az író állapotán.

A Pesti Hírlap, melynek Gárdonyi évtizedeken át hűséges szerzője volt, felajánlotta, hogy a lap költségén külön vasúti kocsit bérelnek számára és abban vitetik el a szanatóriumba, de Gárdonyi elutasította az ajánlatot.

Gárdonyi József szerint apja – aki katolicizmusa ellenére hitt a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is – ekkor már kifejezetten akarta, várta a halált. Utolsó napján, 1922. október 30-án kérte a hegedűjét és eljátszotta a kedvenc nótáját, majd elbúcsúzott az édesanyjától, a fiaitól és Milától.

Temetése látványos külsőségek között zajlott

Végrendelkezett is: szűk körű temetést akart és azt, hogy a saját kertjében temessék el. Akarata nem teljesült: Eger saját halottjának tekintette híressé vált lakóját és nagy pompával temették el az ilyesmitől mindig irtózó szerzőt. Bronzkoporsóban ravatalozták fel az Egri Líceum dísztermében, ott, ahol egykor a tanítói pályára készült a fiatal Gárdonyi.

A korabeli sajtóbeszámolók szerint tízezrek járultak ravatalához az ország minden pontjáról és tiszteletére a város mind a huszonhárom templomában megkongatták a lélekharangot. Temetése is látványos külsőségek között zajlott: nem a kertjében, ahogy szerette volna, hanem az egri vár Bebek-bástyáján alakítottak ki számára díszsírhelyet.

A túlbuzgó utókor végül csak egyetlen kérését tartotta tiszteletben: hogy síremlékére ne írjanak mást ezen kívül: „Csak a teste”. 

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin