Károly már kétségkívül a 19. század embere volt: bátyjánál haladóbb szellemű, liberálisabb gondolkodású – közéleti és irodalmi kérdésekben egyaránt. Szépírói tehetsége is túlszárnyalta a bátyjáét, ám fiatalon szerzett súlyos betegsége miatt ennek kibontakoztatására már nem volt ideje, mindössze 42 éves volt, amikor meghalt. Életműve ennek ellenére jelentősebb hatású és terjedelmét tekintve is nagyobb, mint bátyjáé volt.

hirdetés

A család kedvence és a fekete bárány

Kisfaludy Sándor (1772-1844), az elsőszülött fiú a család büszkesége volt, míg legifjabb öccse, Kisfaludy Károly (1788-1830) amolyan fekete bárány. Sándort „vasegészségű” embernek mondták, aki húszévesen a bécsi magyar testőrség tagja lett, ami igazi kiváltságnak számított akkoriban.

A császárvárosban nagyon vígan élt: a magas és jóvágású, ifjú testőr, nyalka egyenruhájában a nők kedvence volt, mindenféle gáláns kalandok hőse, aki ugyanakkor a művelt, kulturált közeg összes áldásait is élvezte, színházba járt, sokat olvasott, megtanult olaszul és franciául is. A kultúra, főleg a könyvek, az irodalom ugyanolyan fontos volt számára, mint a szerelmi kalandok, melyek egész, hosszú életét végigkísérték.

Részt vett a napóleoni háborúkban, várostromban (Milánó várát védte a franciákkal szemben), nyílt csatában többször is, de csodával határos módon egyszer sem sebesült meg, pedig egy bomba egyszer épp az ő őrhelyére esett: „Sokszor itt állottam, alig mentem el innen, és nézd, egy bomba esett helyemre! Az első nap, megvallom, sokszor szorulni érzém szívemet, ráztam fejemet és boszonkodva feszegetém ittlétemnek okát (…) de második nap fel se vettem a dolgot, tapasztalván, hogy nem minden golyóbis talál” – írta naplójába 1796 nyarán, Milánó ostroma idején.

Egyébként az egész ostrom során leginkább azon „boszonkodott”, hogy se olvasni, se udvarolni nem tud. „Se asszony – se könyv!” – fakadt ki naplójában panaszosan.

A hastífusz őt is elérte

Bár a harctéri sebesüléseket megúszta, de a táborozással együtt járó járványos megbetegedést nem: az ostrom során a rossz, szennyezett víz miatt hagymáz (hastífusz) ütött ki a milánói várban. Kisfaludy is napokig nyomta az ágyat élet-halál között lebegve. A kortársak erős, szívós testalkatának tulajdonították, hogy meg tudott birkózni a gyilkos kórral, de a Kisfaludyakra jellemző dús haját elveszítette a tífuszban: „haja elment és nem is jött vissza többé” – írta róla később Eötvös Károly.

Ugyanő így jellemezte az idősebb Kisfaludy testi adottságait: „A költő hatalmas erejű, izmos férfiú volt. Történeti arcképe a magas homlokkal és kopasz fejjel alig nyújt hű képet termetes alakjáról.”

Hűséges és gondos férj lett belőle

A franciákkal való hadakozás és hadifogság után Kisfaludy kilépett a katonaságtól, hazatért és elvette régi szerelmét, Szegedy Rózát, akivel 32 évig élt boldog, harmonikus házasságban. Az egykori szívtipró, a nők nagy barátja meglepően hűséges és gondos férj lett.

Friss házasként, 1801-ben álnéven kiadta a korábbi években, számos különböző nőhöz szóló (ámbár utólag Rózára átírt) szerelmes verseit, a Himfy szerelmei-t (Kesergő szerelem alcímmel). A kötet váratlan, hatalmas siker lett. Az egész ország Himfyt olvasta, bálványozta és találgatta, vajon ki lehet ő. Kisfaludy nem ült sokáig a babérjain, gyorsan megírta a kötet folytatását, a Boldog szerelem verseit, és immár saját nevén adta ki 1807-ben.

A versekből már a házasélet békéje és boldogsága szól, megrakva joviális életbölcsességekkel, ami nem kis csalódást okozott az olvasóknak, akik a korábbi „erkölcstelen” versek fülledtségét várták a folytatásban is.

Hiába vágyott egy fiúra

A költő és neje boldogságát csak az árnyékolta be, hogy nem született gyermekük, pedig Kisfaludy nagyon vágyott egy fiúra és valóságos rögeszméje lett a gyermekáldás elmaradása.

Orvosi könyvekbe temetkezett, beleásta magát az emberi test működésének titkaiba és a terméketlenség okát kereste, végül komor elégtétellel állapította meg, hogy nem ő a „hibás”, hanem Róza, aki valóban nagyon beteges asszony volt. (Egyébként a házasság előtti időkből Kisfaludynak egy törvénytelen gyermekéről még az irodalomtörténet is tud, de alighanem több is lehetett.)

Amikor 1832-ben Róza meghalt, férje illőn meggyászolta, majd hamarosan elvett egy nálánál 40 évvel fiatalabb leányt, Vajda Amáliát, aki Anna húga nevelt lánya volt. A nagy korkülönbség ellenére a házasságot boldognak találták a kortársak, ám gyermek itt sem született, Málika pedig hét év után a hideg templomban meghűlt és tüdőgyulladásban meghalt.

Deák Ferenctől kért tanácsot

Kisfaludy ekkor már 70 éves volt, de nem adta fel: beleszeretett a saját unokahúgába, Mihály öccse Teréz nevű, 18 éves leányába és őt is nőül akarta venni. Teréz amúgy betegágyában ápolta az öregurat, mert egy elesés miatt Kisfaludynak eltört a válla, és a vonzalom a betegápolás során fejlődött ki. A közismert anekdota szerint az idős költő Deák Ferenctől kért tanácsot, hogy vajon szerinte remélhet-e még utódot, ha elveszi a leányt.

Deák józanul válaszolt: „Reményleni nem remélhetsz, de félni félhetsz tőle.” A házasság végül nem jött létre, mert Teréz szintén meghűlt és tüdőgyulladásban hirtelen meghalt. A költő beletörődött, hogy már nem lesz gyermeke és 72 éves korában befejezte földi pályafutását.

Károly új utakat keresett 

Míg Sándor – irodalmi működése mellett – magától értetődően elfogadta az ősök által ráhagyományozott birtokos nemesi életformát, addig öccse, Kisfaludy Károly a maga módján tiltakozott ellene és új utakat keresett. Közrejátszottak ebben születésének tragikus körülményei is: édesanyja meghalt, amikor őt a világra hozta és ezt a rideg, zsarnoki természetű apja sosem tudta neki megbocsátani, nem szerette, „anyagyilkos”-nak nevezte legkisebb fiát.

Kisfaludy Károlyból szükségképpen így lett örök lázadó, a család fekete báránya, aki örökösen kilógott a sorból. Csecsemő kora óta a nála csupán 10 évvel idősebb Teréz (Trézsi) nevű nővére nevelte, anyja helyett anyja volt és felnőtt korukban is rendszeresen támogatta öccsét, kapcsolatuk nagyon szoros volt.

Károly életét meghatározta az apai ellenszenv: apja többször is kitagadta, nem akart tudni róla, így az írónak már egészen fiatalon önmagáról kellett gondoskodnia. Verseiből, színdarabjaiból és festészetből élt Bécsben, majd Pesten – arcképeket, tájképeket, kereskedők cégéreit festette, sőt, amikor különösen megszorult, dohányszelencék fedelére festett erotikus képeket. Gyakran csak Trézsi lopva küldött pénzei mentették meg az éhezéstől.

Vörösmarty rajongott érte

Életmódja ennek ellenére meglehetősen bohém volt: fiatalon sokat ivott, dohányzott, éjszakázott, rengeteget írt, nem kímélte magát. Egészsége emiatt már a húszas éveiben erősen megromlott és a tüdőbaj tünetei kezdtek kiütközni rajta. De írói tehetsége, darabjainak színpadi sikerei, hatásos versei és személyiségének varázsa 35 éves korára az irodalmi élet vezéralakjává tették.

Egyéniségében volt valami vonzerő, belső sugárzás, amivel meg tudta nyerni az írókat – mindenekelőtt a fiatalokat: Vörösmarty, Bajza és Toldy valósággal rajongott érte. Minden nap eljártak a lakására, ahol irodalomról és politikáról beszélgettek, Kisfaludy megbírálta műveiket és tanácsokkal látta el őket a továbbiakra.

A romantika hazai fejlődésének útját évtizedekre meghatározta Kisfaludy Károlynak az az útmutatása, amit a fiataloknak adott: a jó író korának és hazájának írjon, a költő legyen egyszersmind hazafi is. Ezt az utat követte később Petőfi, Jókai és Arany is, akik pedig nem is ismerhették személyesen Kisfaludyt.

Tanítványai és saját műveit az általa szerkesztett Aurora című folyóiratban adta közre, amely az 1820-as évek leghaladóbb irodalmi lapja volt. A folyóirat címe után nevezték Kisfaludy tanítványait és követőit Aurora-körnek.

Botrány a házasság körül

1825-ben meghalt a Kisfaludyak szigorú apja és Károly – idősebb testvérei közbenjárására – mégis részesülhetett az örökségből, noha apja korábban kitagadta. Így élete végére valamelyest rendeződtek anyagi körülményei. Ekkor már Pesten élt, orvosa, Löffler doktor házában.

Löffler próbálta kikúrálni a költőt a tüdőbajból, de nem sok sikerrel, mivel Kisfaludy nem fogadta meg a szolidabb életmódot szorgalmazó tanácsait. Ráadásul beleszeretett Löffler doktor lányába, Ninába, el is akarta venni, amiből nagy botrány lett, mivel Löfflerék zsidók voltak és Nina nem is akart kitérni.

Erre Kisfaludy felvetette, hogy akkor ő maga fog áttérni a zsidó hitre, ami már idősebb testvéreinek is túl sok volt, így végül letett a tervéről. Gyaníthatóan azonban végül nem ezért hiúsult meg a házasság, hanem azért, mert Löffler őszintén elbeszélgethetett lánya udvarlójával, és valószínűleg világosan megmondta neki, hogy már nincs sok ideje hátra.

Ily gyászt városunk még nem látott

1830 novemberében halt meg, alig egy hónappal szeretett nővére, Trézsi halála után, ami nagyon megviselte az akkor már szintén nagybeteg költőt. Utolsó hónapjaiban a pesti Váci utcában, a Kappel-házban bérelt szállást, itt érte a halál – a hagyomány szerint tanítványai körében. Barabás Miklósnak egy híres rajzán látható, amint a költő halottas ágyát Vörösmarty, Bajza és Toldy állják körül. 25 évvel később aztán Vörösmarty is ugyanebben a Váci utcai házban halt meg.

Kisfaludy Károly temetésén hatalmas tömeg gyűlt össze, melyről Toldy Ferenc így tudósította az idős Kazinczyt: „A veszteséget érezni látszott egész Pest! Ily népes temetést, ily gyászt városunk még nem látott. Minden ember arcáról e kérdést lehetett leolvasni: Hol találunk pótolékot?!”

Dávid Andrea
irodalomtörténész 
 

Gyógyhír Magazin