Gyógyszerészcsaládba született: „1853. július 5-én Kis-Szeben szabad ki. Városban (…) a posztupici dr. Kostka-Kosztka László orvos gyógyszerész és Ungh megyei daróci Hajczelmajer Franciska fia lettem” – írta önéletrajzában hatvanéves korában. Apja a város köztiszteletben álló polgáraként „a rendőrkapitányi és a postai teendőket is végezte”. Különc szokásai már neki is voltak: szabad idejét vadászattal és tűzijátékkal töltötte, ezért egy ügyes vadász laboránst vett maga mellé, akinek a patikai teendőkön túl az agarak, kopók, vizslák gondozása, a rókakölykök nevelése, a farkasles fűtése és a négy Kosztka fiú kívánságainak teljesítése is a feladatai közé tartozott.

hirdetés

„A természethez jártam tanulni”

Tivadar szülővárosában kezdte elemi iskolai tanulmányait. Az iskolából azonban ki-kimaradozott, inkább a természethez járt tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgetett, a növényeket és kőzeteket tanulmányozta. Ennek a szenvedélyének köszönhette közös sétáit és gyűjtőútjait a városi gimnázium igazgatójával, akivel egy iskolai természetrajzi gyűjtemény megalapítását is eltervezték. Csakhogy a történelem közbeszólt: az 1848–49-es szabadságharcban vállalt császárpárti szerepe miatt az apa a város elhagyására kényszerült. Eladta a patikát, és 1865-ben a család Ung megyébe, Szerednyére költözött. 

Tivadar Ungváron járt gimnáziumba, ahol figyelme a selyemhernyó-tenyésztés felé fordult, ezt a tevékenységet szünidőben, a családi gazdaságban is folytatta. 14 éves sem volt még, amikor Eperjesre került egy ismerős gyáros nagykereskedőhöz segédnek. Gyorsan beletanult a számolásba, az üveg, a porcelán és a selyem osztályozásába, mégsem lett belőle kereskedő. „17 éves koromban (...) egy sejtelem fejlődött ki bennem, amely azt súgta nekem, hogy a kereskedelmi pályán nincs mit keresnem. (…) Közbejött, hogy atyám a szerednyei állapotot megelégelte, gyógyszertárat vett s átköltözött Szabolcs megyébe.”

Patikusi évek 

Csontváry ebben a patikában töltötte gyakornoki éveit, miközben kereskedelmi tapasztalatait is hasznosította, ahogy a kisszebeni természetjárásét is. „A Tisza mentén a szikes talajon ott találtam kocsiszámra az illatos székfűvirágot, ott találtam a fehérmályvát, az ökörfarkkórót, a pipacsot, az ezerjófüvet és a pemetefüvet, s ott volt a kőrisfákon a sok kőrisbogár. Ezeket már gyermekkoromból ismertem. Itt összegyűjtve lényegesen szaporítottam atyám gyógyszertárának jövedelmét.”

1873 decemberében Léván vállalt patikusi állást. Ez idő alatt általános gyógyszerkönyvet írt, majd 1874 nyarán – mivel a Magas-Tátrába vágyott – patika vezetésére vállalkozott Iglón. Ugyanabban az évben a pesti egyetem hallgatója lett, ahol gyógyszerészetet, kémiát, ásványtant, földtant, kristálytant tanult, és 1876-ban megkapta a gyógyszerész oklevelet. Ekkor a jogi egyetemre is beiratkozott. Három évvel később a szegedi nagy árvíz idején az egyetemi hallgatók élén részt vett a mentésben. A katasztrófa testileg is, lelkileg is megviselte, ezért tanulmányait megszakította, és visszatért Iglóra patikusnak.
Szabadidejét a Tátrában töltötte, a „fenyvesillat, szamóca, málna körében”, ahol lassan megnyugvást talált.

Egy meleg őszi délután történt vele az a különös eset, amely örökre megváltoztatta életét: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.” A rajzot meglátta idős elöljárója is, aki felkiáltott: „Mit csinál: hisz maga festőnek született!” Kosztka Tivadart különös, boldogító érzés járta át, s amíg első rajzában gyönyörködött, feje fölül hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.” 27 éves volt. Ettől a pillanattól kezdve készült nagy hivatására. 

Az égi jel nyomában

Már a következő évben elutazott Rómába és a Vatikánba, hogy a képtárakban a klasszikusokat tanulmányozza – itt érlelődött meg végleg hivatástudata és későbbi utazásainak és munkáinak jó része. Húsz évet szánt arra, hogy felkészüljön „a nagy mű” megalkotására – ezt az időt a festőmesterség elsajátításával és az anyagi függetlenség megteremtésével kívánta tölteni. Saját patikát szeretett volna nyitni Gácson, amihez a következő évben megkapta az engedélyt. Tíz év kemény munkájával felvirágoztatta gyógyszertárát, s elmúlt 40 éves, mire anyagi helyzete annyira megszilárdult, hogy a patikát hátrahagyva teljes egészében a festészetnek szentelhette életét. 

1894-től tanult festeni Münchenben, Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban, majd az 1890-es évek végétől megkezdte „a nagy motívumot” kereső utazásait Európában, Afrikában és Ázsiában. A „napút” színeit, a világító sárgát, lángoló pirosat, merész rózsaszínt és kéket megörökítő expresszív képeit Szicília, Athén, Jajce, Trau, Szigetvár, a Kárpátok, a Hortobágy, Palesztina, Egyiptom, Szíria, Libanon varázslatos tájai inspirálták. 1906-ban festette meg a fő művének érzett legnagyobb méretű vásznat, a Naptemplom Baalbekben címűt.

1915-től egészségi állapota folyamatosan romlott. Még nem volt 66 éves, amikor 1919 júniusában meghalt a budapesti Új Szent János Kórházban. A hivatalos kórisme szerint verőérgyulladásban hunyt el, bár egyesek szerint éhen halt. Örökösei anyagárban, kocsiponyvaként akarták eladni alkotásait, ám az utolsó pillanatban egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon megvásárolta őket, s ezzel megmentette a század egyik legnagyobb festőjének hagyatékát. 

Szerdahelyi Krisztina
 

Gyógyhír Magazin