Sosem akartam orvos lenni. Gyerekként, ha meghallottam, hogy szüleim Kőhidai doktor bácsi kihívását tervezgetik, képzeletben egy speciális vegyszerrel spricceltem tele a szobát, mely arra volt hivatott, hogy felejtsék el az orvos kirendelését. Ezt a varázslást néha siker koronázta, néha nem, mindenesetre egész életemben féltem a tűtől, a kórházszagtól, és nem utolsó sorban a betegségektől. Nem mintha torokgyulladások garmadáján kívül bármi bajom lett volna kiskoromban. Akkoriban alacsonyan szálltak az antibiotikumok, és mire hármat számoltam, már meg is gyógyított valamelyikük lórúgásnyi adagja.

Orvosfeleségnek sem készültem, de az élet, egy medikussal sorsolt össze több évtizeddel ezelőtt. Mégpedig abból a fajtából, amelyik a világ legizgalmasabb dolgának tartotta, hogy hogyan működik a test, görögdinnyét farigcsálva mutatta meg az agyműtét technikáját és sportot űzött abból, hogy mindig mindent magyarul mondott el, hadd értsem meg én is, milyen precíz szerkezetben lakik a személyiségünk, és az orvostudomány mennyi mindent tud kezdeni azzal, ami elromlik bennünk. Már réges-rég a felesége voltam, mire az első orvos a mikrofonom elé került, és rájöttem, mennyivel szívesebben informálódnak a hallgatók a hideg vagy meleg bögökről (pajzsmirigylakók az illetők), mint például a pártok erősorrendjéről.

Egy gimnáziumi osztálytársam vetette fel egyszer: miért nem csinálok sorozatműsort az orvosokkal? Hiszen mindenkit érdekel, mi történik a belsőnkben, mit kezd az orvostudomány külföldön különböző betegségeinkkel, és mit a magyar orvos, ha a kezére adjuk magunkat.

Kiválogattam hát a rádióműsoraimból  a kötetben szereplő orvosokat, akiktől nem csak meglepő információkra tettünk szert - például a fogínytasak és a koraszülés összefüggéséről -  hanem elképesztően bizarr, és ugyanannyira eredményes gyógymódokról is értesülhettünk, lásd a székletátültetés gyakorlatilag életmentő hatását meghatározott kórképben.

Az utóbbi évtizedben egyre fontosabbak vagyunk magunknak, megpróbáljuk megvédeni az egészségünket, és összeszedünk mindent a netről, az újságokból, csak épp az egészségügy nem tart lépést velünk. Egyre lomhább és lepattantabb a rendszer, miközben ugyanakkor szuper orvosokat képez ki, és enged külföldi tapasztalatokat érvényesíteni itthon, akár például Nyíregyházán.

„Ha már nincs egészségügy, legalább hadd halljunk róla!” – ironizált az említett osztálytársam, aki miatt elindítottam a sorozatot.

A kötetben szereplő orvosokról érdemes tudni, hogy szakmájukat világszínvonalon látják el, szinte mindegyik tanít is, többféle korosztály tagjai, de közös bennük, hogy általában ismerik őket Magyarországon kívül. Azért maradtak itthon, mert itt akarnak gyógyítani.

És ha esetleg érdekel valakit, bármelyikőjükre rábíznám magam! Sőt, a gyerekeimet is.

Gyógyhír Magazin