- Édesapja bőrgyógyász, de amikor kezdett, másfél évig mint pszichiáter dolgozott, aztán váltott. Ön mégis a pszichiátria mellett döntött. Miért?
- Amikor édesapám kezdett, a pszichiátriának nagyon korlátozottak voltak a lehetőségei: döntően az elmegyógyintézetben történő megőrzés és elkülönítés volt az irány. A század első felében életeket éltek itt le emberek és kicsi volt a gyógyítási hatékonyság. Az orvosnak nem lehettek nagy sikerélményei. A 40-es években sem volt erős ez a tudományág, édesapám ekkor ment bőrgyógyásznak és szép, sikeres pályát futott be. Egyet kért: ne legyek pszichiáter …..  

- Akkor Ön lázadt ezzel a döntéssel?
- Dehogy. Az tetszett, hogy az embereknek éppen azt a részét lehet gyógyítani, amitől homo sapiens vagyunk. Már gimnazista koromban sem hagyott nyugodni a dolog. Egy orosz szerző könyvét olvastam a hipnózisról, végiggondoltam, megcsináltam: egy házibulin meghipnotizáltam az osztálytársnőmet, de vissza is hoztam, feldobottan érezte magát. A tudatlanság abszolút bátorságával álltam neki, nem voltam tisztában azzal, milyen következményei lehetnek, ha nem sikerül. Visszagondolva félelmetes merészség volt, ugyanakkor érdekes és izgalmas élmény maradt.

- Úgy tudom, feleségével huszonéves koruk óta vannak együtt, egy fiút és egy lányt neveltek fel. Miként terelgették őket a pályaválasztásukban?
- Feleségem közgazdász, a KSH elnökhelyettese volt, a fiam ügyvéd lett. A lányom, Viktória Gyöngyvér követett a szakmámban, de mindketten szabadon választottak.

-  A lánya mégiscsak az Ön mintáját követte, és nemcsak pszichiáterként, de autóversenyzőként is, miért?
-  Először is  nagyon jó apa-gyerek kapcsolat van köztünk, őt érdekelte, amit csinálok. Látta, ahogyan kommunikáltam: ítélet mentesen és nyitott gondolkodással, de benne mindig is ott volt az orvosra jellemző segítő attitűd. Ma már adjunktus, de most éppen elsősorban anyuka, hiszen három unokám érkezett egymás után.

-  Az Ön neve ismert a rally-rajongók körében, de mégis hogyan jutott eszébe ez a sport?
-  1982-től 2007-ig az első osztályában versenyeztem, szerveztem a Budapest Rallye-t is. A kezdetekben az  Orvosegyetem SC-ben 21 szakosztály volt. Tőlünk indult Monspart Sarolta tájfutó, Kulcsár Győző  párbajtőröző, ott volt az egész vízilabda csapat, Szívósék. De hiányzott a technikai sport, és én a vezetők támogatásával megszerveztem az autósport-életet. Ez a sport igazi aktív kikapcsolódás: verseny közben nem lehet másra gondolni. Emlékszem, annak idején sokat ügyeltem, és amikor vége volt az esti vizitnek, lementem a kertbe, a fiatal meggondolatlan fejemmel – és ott gyakoroltam. Volt ott egy keskeny aszfalt, nagyon jól lehetett próbálgatni rajta a helyben megfordulást, a behúzott kézifékes fordulót. Trabantom volt, az meg eléggé komoly hangokat adott ki, de élveztem, hogy éjjel senki nem lát. Aztán egyszer megesett, hogy kérdezte a főnököm a betegeket, hogy vannak, miként gyógyulnak. A válasz ez volt: „a terápia jó, de van egy probléma, ugyanis nehezen tudunk aludni, mert Simon doktor a kertben gyakorol…”

-  Jóval később a lánya is autóversenyző lett, nála hogyan kezdődött?
-  Pécsett járt egyetemre, vettünk neki egy  Trabantot. Tetszett neki, hogy teljesen ura tud lenni az autónak, a parkolóban kéziféken fordult, a  pihenő kamionosok megtapsolták. Kiderült, hogy van tehetsége hozzá, aztán navigátorával ők lettek első, teljesen női páros: Simon Viktória – Veszprémi Éva, így mentek  5-6 éven át.

-  Vissza a jelenbe: most mi izgatja a munkájában?
-  Jelenleg a gyógyításban és a kutatásban is a virtuális valóság pszichiátriai alkalmazásának lehetőségeivel foglalkozom. Szívügyem a Moravcsik-alapítvány, melynek fókuszában a foglalkozási rehabilitáció, a közösségi ellátás, a  társadalomba való visszatérés van.   Az értékteremtés fontos elem ebben a programban.  2005-ben kreatív művészetterápiás műhelyt hoztunk létre és egy olyan folyamatot indítottunk el, melynek eredményeként 2009- ben létrejött a Budapest Art Brut Galéria. A cél a pszichiátriai betegek művészi alkotásainak bemutatás, láthatóvá tétele. Ez a mi szakmánkban az „akadálymentesítés”. A fogalom és a teendők a látás-, hallás-, mozgáskorlátozottak vonatkozásában ismert, a pszichoszociális fogyatékossággal élők számára az akadálymentesítés a társadalom  tagjainak a szemléletében, gondolkodásában remélt és bekövetkező változást,  az előítéletek és a diszkrimináció  csökkentését jelenti.

Vincze Kinga

Gyógyhír Magazin