A legkézenfekvőbb válasz szerint otthon, a szeretteink körében el merjük engedni magunkat, nem tartunk a megnyilvánulásaink miatti esetleges negatív következményektől, úgy gondoljuk, családtagjaink már valószínűleg megszokták és elfogadják, bárhogyan is viselkedünk velük. Tudatosan vagy tudattalanul úgy véljük, nem szükséges (további) jelentős erőfeszítéseket tennünk a hozzánk közelállókhoz fűződő kapcsolatunk minőségének fenntartásához, vagy továbbépítéséhez, az úgyis adott, külső és belső kényszerítő erők együtt tartanak bennünket. Például igen valószínű, hogy a feleségem akkor is a feleségem marad, ha néhány alkalommal nem éppen kedvesen szólok hozzá. 
A férjem nemigen fog elhagyni csak azért, mert néhanapján házsártos vagyok vele. Kamasz gyerekem is sejti, hogy nem zavarjuk el otthonról, ha keresetlen szavaival megbánt bennünket. Vannak olyan emberek, akiknek ráadásul alapvető lelki szükségletük, hogy elfogadják őket, még teljesen hétköznapi helyzetekben is, és számukra ismeretlen emberektől is ezt várják. Ezért ők még motiváltabbak, hogy kedvesen, együttérzően, érdeklődően viselkedjenek a számukra idegenekkel, ami pedig elégedetlenséget szülhet a hozzájuk közel állókban, akik ilyenkor úgy érezhetik, nekik kevesebb figyelem jut.

Ezek alapján teljesen érthető, hogy az érintettekben rossz érzést generál, ha valaki rosszul bánik a szeretteivel. De miért baj, ha valaki másképpen viselkedik otthon, mint azon kívül? Egyrészt, ez nem mindig baj. Például a család férfi tagja otthon lehet gyengéd és önfeláldozó, a munkahelyén pedig határozott és önérvényesítő. Utóbbi viselkedését azonban könnyen értelmezhetjük úgy, hogy azt végső soron szerettei érdekében csinálja. Vagy például gyermekünknek 
otthon igencsak felvágták a nyelvét, az iskolában a tanáraival viszont tisztelettudó és szeretetre méltó. Ezzel sincs semmi baj, hiszen gyermekünk előnyös társas-szociális alkalmazkodási képességeiről tudósít. Ugyanakkor nem ritkán nagyon zavaró, esetleg egyenesen idegesítő, ha egy családtagunk másképpen viselkedik az otthonán kívül. Például a házastársam rendszeresen fölényeskedő, kioktató módon beszél a bolti eladókkal. Nem kizárt, hogy a feszültség, amit ilyenkor érzünk, lassan, az együtt töltött évek során épült fel bennünk, ám ennél valószínűbb, hogy ezt a fajta magatartását soha nem szerettük, és az évek során az ezzel kapcsolatos toleranciánk épült le. Könnyű belátni azt is, hogy a viselkedésünkben megmutatkozó változatosság és változékonyság nemcsak a személyiségvonásainkonmúlik, hanem nagyban befolyásolja azokat az aktuális személyi-tárgyi környezet, amiben az adott viselkedés létrejött.

Természetesen ahány ember, annyiféle megnyilvánulás, és ebben a kérdésben is fontos a mérték. Ha évek óta nincs egy jó szavam se a feleségemhez vagy a gyerekemhez, ha mindig, mindenben hibát találok, bármit mondjon vagy tegyen is a férjem, ha folyamatosan magasról teszek rá, mit kérnek tőlem a szüleim, akkor előbb-utóbb betelik a képzeletbeli pohár, és borul a rendszer. 

Talán kevesebb szomorú, csalódott, kiábrándult ember élne közöttünk, ha ők és közvetlen környezetük jobban odafigyelt volna egymásra, jobban figyelembe vette volna, mire van szüksége a másiknak.
Fábián Tamás
pszichológus

Gyógyhír Magazin