• 2020. augusztus 13., csütörtök

Arany János nyavalyái


2020.04.22

„Nálam, ha a test szenved, rendesen a lélek is cudarképpen bágyadt” – írja Arany János (1817-1882) kedves barátjának, Petőfinek 1849. január 2-án, 32 esztendős korában. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen fiatal férfi a súlyos betegségekből fakadó testi szenvedést még nemigen ismerheti, de nem lenne igazunk: Arany Jánost apró gyermekkorától kezdve egész élete során elkísérték a korban nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyítható, nagy fájdalmakkal járó súlyos betegségek. 



Forrás: Wikipédia


A költő idős szüleinek tizedik gyermeke volt, ám születésekor csak legidősebb nővére, az akkor már 25 éves Sára volt életben, a többi nyolc testvér elhunyt csecsemő- vagy kisgyermekkorában. A halálozások oka a legtöbb esetben „mellbetegség”, „szárazbetegség”, „gümőkór”, vagyis tüdőbaj, tuberkulózis. Az egyszerű, paraszti sorban élő család otthona egy szegényes, földes padlójú vályogház volt, ami – a szegényes táplálkozással kiegészülve – természetszerűleg vezethetett a tüdővész kialakulásához. Nagyon valószínű, hogy Arany is ebben a betegségben szenvedett, ahogyan később a felesége, Ercsey Julianna is egy erős vérhányással járó rohamban vesztette életét. Mindkét gyermeke, László (54 évesen) és Juliska (24 évesen) is tüdőbajban halt meg, ahogyan Juliska lányától való unokája, Szél Piroska is (21 évesen).

hirdetés

Egész gyerekkorát végigbetegeskedte

Bár az idős szülők féltő szeretettel nevelték, a széltől is óvták legkisebb gyermeküket, e súlyos tüdőkórral fertőzött családi környezetben Arany végigbetegeskedte egész gyermekkorát. A lázas betegségek, a hurutos köhögés, az újra és újra visszatérő középfülgyulladás – melyek mind a tüdőbetegség szövődményei – oda vezettek, hogy negyvenes éveire egyik fülére teljesen megsüketült. Gyermekkorától kezdve fél lábára sántított, saját magát véznának, betegesnek, testi dolgokra ügyetlennek írta le. Mindehhez járult még egy súlyos tüdőgyulladás, amit 19 éves korában lábon hordott ki, amikor Máramarosszigetről gyalogolt haza Nagyszalontára. Ettől kezdve többször visszatérő krónikus tüdőgyulladás és hörghurut kínozta, ami több hétig tartó magas lázzal, nehéz légzéssel, „vértolulással”, „vérrohamokkal” (minden valószínűség szerint véres köhögéssel) járt – ez a fiatalkori tüdőgyulladás hegesedéseiből újulhatott ki rendszeresen. Vélhetőleg nem javított a helyzeten az sem, hogy Arany – csakúgy, mint akkoriban a férfiak többsége – egész életében pipázott.

S ha mindez nem lenne elég, 28 éves korától kezdve epekőbetegség is kínozta – ennek tulajdonítható az a kortársak által többször is leírt, enyhén sárgás arcszín, ami Aranyra jellemző volt. Az epekövek eltávolítására akkor még nem volt műtéti lehetőség, így a költő 24 éven keresztül kénytelen volt együtt élni az epekövek okozta, gyakran kiújuló fájdalommal. Orvosai tanácsára keserűvizes ivókúrákra utazott Karlsbadba, több alkalommal is, de arra például maga jött rá, hogy epebántalmainak nem tesz jót a zsíros étrend. Attól kezdve szigorú diétát igyekezett tartani, még a borivásról is lemondott.

Ám hiába a zsírszegény diéta és a keserűvíz: az epekövek miatt tályog alakult ki az epehólyag körül, ami 1870-ben a hasfalon át kitört, és bár az epekövek kiürültek, de a seb sosem gyógyult be teljesen. Állítólag naponta többször is át kellett kötözni a szüntelenül szivárgó és kellemetlen szagot árasztó sebet, ami miatt (legalábbis az Arany betegségeiről később tanulmányt író Pál Endre nevű orvos vélekedése szerint) a család nem fogadott szolgálót sem, mert nem akarták, hogy az kifecsegje a szégyenkezésre okot adó betegséget. Ha mindez igaz, az magyarázatul szolgálhat Arany időskori visszavonultságára, közmondásos emberkerülésére: hiszen kinek lenne kedve társaságba járni, egy állandóan szivárgó, minden köhögésre felfakadó sebbel az oldalán?

 

Arany depresszív személyiség volt 

Mindezek tetejébe – és talán a fájdalmas testi betegségektől nem egészen függetlenül – Arany egész életében „mélakóros” volt, vagyis szüntelenül tépelődő, magát befelé emésztő, önmarcangoló alkat, amit ma talán depresszív személyiségnek mondanánk. Egyetlen ifjúkori „kilengése” az volt, hogy csatlakozott egy vidám vándorszínész-társulathoz, ám később ennek tulajdonította, hogy távollétében szülei súlyosan megbetegedtek, és hazatérése után anyja meghalt, apja pedig megvakult. Emiatt egész életében súlyos lelkifurdalás gyötörte. Ugyanígy nagyon megviselte 1849-ben legjobb barátja, Petőfi halála, majd 1865-ben kedves leánya, Juliska elvesztése. Egész pályafutását végigkísérte a kisebbrendűségi érzés, az az erős belső meggyőződés, hogy „soha nem vagyok elég jó”, az önbizalomhiány, ami miatt az elismeréseket is meg nem érdemeltnek érezte, és inkább kellemetlen érzéseket, mintsem büszkeséget okoztak számára. Nincs még egy magyar szerző, aki ennyi töredékben maradt művet hagyott volna maga után: ezzel maga Arany is tisztában volt és a „félbe’-szerbe’” hagyott költemények ugyancsak lelkifurdalását növelték.

A sokat szenvedett költő végül – a hagyomány szerint – a pesti Petőfi-szobor avatásán, 1882. október 15-én fázott meg és az ebből kialakuló tüdőgyulladásból már nem épült fel. Hét nappal később, 1882. október 22-én hunyt el.

dr. Dávid Andrea
irodalomtörténész


Gyógyhír Magazin

Cikkajánló


Berzsenyi és „a természeti erők harmoniája” Gyógyhír Magazin

Karinthy Frigyes csodálatos utazása Gyógyhír Magazin

Kosztolányi Dezső – a boldog, szomorú dalos Gyógyhír Magazin

Mikszáth Kálmán – a nagyságos úr esete a fürdővel Gyógyhír Magazin

Babits Mihály – egy nyaláb testi fájdalom Gyógyhír Magazin

Vörösmarty, a természetes gyógymódok híve Gyógyhír Magazin