Vörösmarty, a magyar romantika legnagyobb költője 1800. december 1-jén született Puszta-Nyéken (ma Kápolnásnyék) kisnemesi családban. Édesanyja, Csáthy Anna a környék jól ismert és mindenki által kedvelt „füvesasszonya” volt. Vörösmarty első életrajzírója, Gyulai Pál szerint „gyógyszertárára éppen annyi gondot fordított, mint éléskamrájára. Ott állottak szép rendben a szárított gyógyfüvek, gyökerek, saját kezével készített tapaszok és kenőcsök.” Különösen értett a csonttörések, vágott sebek és különféle gyermekbetegségek gyógyításához, a falubeliek hozzá fordultak, ha valami panaszuk volt. 

Talán az anyai indíttatásnak is köszönhető, hogy a felnőtt Vörösmarty a korabeli orvoslásra jellemző érvágás, köpölyözés és a hasonló drasztikus beavatkozásokkal szemben inkább a természet, a természetesség híve volt. Általában véve is jellemző a romantikára, a romantikus gondolkodásmódra a természet gyógyító erejébe vetett hit. 

Bár Vörösmarty utolsó éveit leszámítva egyáltalán nem volt beteges ember, mégis nagy figyelemmel kísérte a korban újítónak számító gyógyászati irányzatokat. A hidegvizes gyógykúráiról Európa-szerte híressé vált Vinzenz Priessnitznek és módszerének két verset is szentelt. A vaddal köz italt… kezdetű epigrammájában arról ír, hogy „Priesznitz visszaadá a víznek régi hatalmát / S ősi erőben kél újra az emberi faj.” (1839-40). Vízgyógy című versében pedig – három évvel az 1838-as nagy, pesti árvíz után! – a víz kettős erejéről elmélkedik: a víz rombolni, pusztítani, de táplálni és gyógyítani is tud, ez utóbbi pedig már az emberi észnek köszönhető: „Árja megöl, de szelíd gyógyszerré lesz, ha beteg vagy, / S szűz forrásaiból vissza jön életerőd: / Természettől nyert a víz kétféle hatalmat, / Isteni áldássá tette az emberi ész.” (1841)

hirdetés

A homeopátia híve volt 

Vörösmarty lelkes híve volt a homeopátiának is. Gyulai szerint a költő jó egészsége a mértékletes életmódnak volt köszönhető, de hozzáteszi, hogy maga a költő a homeopátiának tulajdonította ezt. Fontos megjegyezni, hogy a napjainkban ellentmondásos megítélésű homeopátia a 19. század első felében egészen más társadalmi, kulturális és tudományos közegben létezett. A korabeli homeopata orvosok nagy hangsúlyt fektettek a józan mértékletességre és olyan életvezetési tanácsokat adtak a betegeknek, amit ma leginkább az egészséges életmód körébe sorolnánk. Nem pártolták például a borivást, de javasolták a gyakori kézmosást, a forralt víz ivását és általános, testi higiéniás tanácsokkal is ellátták a pácienst. Nagyon valószínű, hogy akkoriban sok életet menthettek meg pusztán ezekkel a ma egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnő tanácsokkal, bármiféle gyógyszer alkalmazása nélkül is. 

A művelt és tájékozott értelmiség körében a homeopátia igen népszerű volt: homeopata orvosa volt nemcsak Vörösmartynak, de Deák Ferencnek, Kossuthnak, Madáchnak is. Egymás között is gyakran leveleztek a homeopátiás gyógymódokról, sőt, Vörösmarty egy saját házipatikát is összeállított homeopátiás szerekből és szívesen adott a tanácsok mellé orvosságokat is. Barátja, Stettner (Zádor) György feleségével hosszan levelezett Stettnerné kislányának betegsége ügyében és gyógyszereket is küldött neki, nagyon részletes felhasználási útmutatóval együtt. Egyik legjobb barátjával, az egyebek közt aranyértől szenvedő Deákkal folytatott kiterjedt levelezésében is gyakorta felbukkan a homeopátia témája. 

Vörösmarty közreműködésével jelenhetett meg Magyarországon az első, homeopátiával foglalkozó tudományos publikáció, az általa szerkesztett Tudományos Gyűjteményben, amely a kor legnívósabb tudományos folyóirata volt, és Priessnitz-hez hasonlóan a homeopátia atyját, Samuel Hahnemannt is versben ünnepelte: „Eddig anyag harcolt anyag ellen a bús beteg ágyán, / Durva csatájok közt kín vala élni tovább. / De te jövél, s parányokból felidézted az alvó / Szellemeket, s küldéd mesteri bűvöd alatt.” (Hahnemann, 1844)

1849 után romlott meg az egészsége

Vörösmarty egészsége az 1849-es kataklizma után romlott meg, kedélyének elborulásával együtt. A nemzet költője volt: a világosi fegyverletételt és az utána következő önkényuralmi időszakot a nemzet végpusztulásaként élte meg, sosem találta meg korábbi hangját többé, „búskomolyságba” esett, melyhez testi tünetek is társultak. Gyulai arról ír, hogy már 1849 végén, a császári megtorlás előli menekülés, bujdosás hónapjaiban keringési rendellenségei voltak, később szívbetegségről tesz említést. Vörösmarty idegileg sem bírta a bujdosást: 1850-ben feljelentette önmagát a katonai törvényszéknél, de nem csukták le, sőt, utóbb Haynautól kegyelmet kapott. 

A korábban ünnepelt költő, az irodalmi és tudományos élet vezéralakja most azzal szembesült, hogy összeomlott körülötte minden, amiben addig hitt, és fáradtan, kiábrándultan, testileg-lelkileg összetörve kellett nemcsak tovább élnie, de családjáról, három kiskorú gyermekéről is gondoskodnia. Állandó anyagi gondok kísérték utolsó éveit, levelezésében újra és újra kölcsönökért, pénzbeli segítségért folyamodik barátaihoz. 

„Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán szalmazsák sem jut” – panaszolja Jókainak 1854-ben. Utolsó öt évét vidéken töltötte, előbb Baracskán, majd szülőfalujában, Nyéken. Gazdálkodni próbált, hogy valami jövedelemhez jusson a család, de nem értett hozzá. „Élt benne valami naiv, gyermekes hiedelem és büszkeség, hogy kiváló dohány- és dinnyetermesztő. Akár korábban a maga készítette fejfájdítós pezsgővel, most rettenetesen büdös szivarjaival és uborkaízű dinnyéivel traktálta tapintatos vendégeit” – írja róla életrajzírója, Tóth Dezső, a költő lánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona visszaemlékezései alapján. 

A falusi elszigeteltségben külsejét is elhanyagolta: torzonborz ősz szakállától megijedtek a gyerekek, a pesti írótársak viszont kopottas külsején, hirtelen megöregedett alakján döbbentek meg. Sokáig tartotta magát az a hiedelem a magyar irodalomtörténet-írásban, hogy Vörösmarty vénségére megőrült. Ez nem volt igaz: kedélybetegségről és kiábrándultságról volt inkább szó; az őrület gyanúja azért merült fel egyáltalán, mert a fantáziátlan Gyulai nem bírta ésszel fölérni Vörösmarty utolsó, nagy, időskori remekművét, a magyar irodalom egyik legmegrázóbb rapszódiáját, A vén cigány-t, és a „bomlott agy” szüleményének tekintette. Majd’ 70 évnek kellett eltelnie, hogy a Nyugatosok felfedezzék ezt a verset, és Vörösmartyt mint az első modern magyar költőt kezdjék ünnepelni.

Élete végén a hagyományos orvoslás felé fordult

Utolsó évében a költő – még a vízkúra jegyében – balatoni fürdőre utazott, ám tünetei súlyosbodásával a hagyományos orvoslás felé fordult. Gyakran vértolulások törtek rá, nehézlégzéssel súlyosbítva. A szívelégtelenség miatt tüdővizenyő fejlődött ki nála. 

1855 novemberében feleségével, Laurával Pestre ment, hogy ott gyógyíttassa magát. A Váci utca 19. szám alatti, egykori Kappel-házban béreltek lakást, ahol 25 évvel korábban Kisfaludy meghalt. Vörösmarty felismerte a házat, és felidézte Kisfaludyval kapcsolatos emlékeit. Ám az emeletre menet hirtelen összeesett, Laura és az orvos karosszékben vitték fel. 

Még két napig élt, de már nem tért magához, 1855. november 19-én halt meg, 55 éves korában. Gyulai szerint „agyszélhűdés” (agyvérzés) végzett vele, de orvosa szerint inkább a súlyos szívbetegség miatt kialakult tüdővizenyő okozta a halálát. Két nappal később, november 21-én rendezett temetése az önkényuralom elleni hatalmas, néma demonstráció lett, több mint húszezer ember részvételével. 

Dávid Andrea 
irodalomtörténész

Vörösmarty Mihály verseit EZEN A LINKEN találják.

Gyógyhír Magazin