Legjobb barátjához, Kosztolányihoz hasonlóan őt is nagyon érdekelték a betegségek és a gyógymódok. Feltétel nélküli tisztelője volt a tudományoknak, elsősorban a természettudománynak. Minden orvosi újdonságnak utánaolvasott, ismerte a legújabb gyógyító eljárásokat. Meglepően sokat tudott például a szervátültetésről, vagy az akkor még szinte misztikus újdonságnak ható örökléstanról. Fiatalon maga is fél évet végzett az orvosi karon, sok orvos barátja volt, második felesége, Böhm Aranka is idegorvos volt, így tehát sok lehetősége volt figyelemmel kísérni az orvostudomány legfrissebb eredményeit. A regény mottója is sokatmondó és ma még aktuálisabb, mint akkor: „Mítoszokon és legendákon túl ajánlom könyvemet a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt oly türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona.”

Bár Karinthy mindvégig humorral és derűs öniróniával ábrázolja egész kórtörténetét, mégis van abban valami mélyen megrázó, hogy egy ilyen súlyos betegséget nem ismertek fel az orvosai, ezért végül kénytelen volt önmagát diagnosztizálni agydaganattal, majd mindezek után tapintatosan rávezetnie orvosait is arra, mit talált.

hirdetés

Az orvosok nem ismerték fel a betegségét 

Az első tünetek 1936 márciusában jelentkeztek: Karinthy jellegzetes vonat-zakatolást vélt hallani, minden délután, ugyanabban az órában. Eleinte halláskárosodásnak vélte a dolgot és fülorvoshoz fordult, aki füljáratgyulladást állapított meg és ezzel kezdte az írót kezelni. Ám a kezelés dacára a menetrendszerű vonatdübörgés megmaradt, majd fejfájás is társult hozzá. Egy idegorvos ismerőse, aki pszichoanalízissel is foglalkozott, azonban megnyugtatta az írót: tüneteit lelki bajok okozzák, és ha azok tudatossá válnak, a tünetek is meg fognak szűnni. Karinthy, aki a freudizmusban sosem hitt, gyakran gúnyolódott is rajta, most mégis belekapaszkodik ebbe a sajátságos „diagnózisba” és egészen másnapig meg is nyugtatja őt a dolog, amikor viszont váratlanul elájul a Centrál Kávéházban és ettől már annyira megijed, hogy nyomban orvoshoz fordul: „Az orvos, akinél fél óra múlva jelentkezem, meg se vizsgál. Felét se mondhatom el a tüneteknek, fölényesen legyint. Nincs itt, drágám, se fülhurut, se gutaütés. A lélekkutató bácsit is hagyjuk egyelőre. Magának nikotinmérgezése van. Azonnal beszüntetni a cigarettát.” (Utazás a koponyám körül, 1936-37)

A páciens még ezt a diagnózist sem vonja kétségbe, sőt, megnyugszik, hogy csak ennyi az egész, és szófogadóan felhagy a dohányzással. Ám a tünetek (vonatdübörgés, fejfájás, szédülés, ájulás) nem szűnnek, ráadásul április elején újabb kellemetlen élmény jelentkezik: heveny rosszullétek és hányás. Ezzel egy időben Karinthy látása is erős romlásnak indul, írása nehezen olvashatóvá válik, nem tud már az utcán egyenesen menni, „jobbra húz”. Ekkor felkeres egy újabb orvos-ismerőst (nevet szinte sehol sem ír, itt is csak H. tanár úrról van szó, aki a leírás alapján belgyógyász lehetett), aki ismét a fülészetre küldi őt, ahol viszont megállapítják, hogy a hallása kiváló és nincs itt semmi probléma. Karinthyban ekkor merül fel először, hogy nincs más választás: önmagát kell diagnosztizálnia.

Ez hamarosan meg is történik, amikor meglátogatja Bécsben a feleségét, Böhm Arankát, aki akkoriban a Wagner-Jauregg klinika neurológiai osztályán volt „cselédkönyves orvos” (gyakornok). Az asszony végigvezeti őt az osztályon, ahol az író egy haldokló agydaganatos beteg arckifejezésében felismeri saját elgyötört vonásait és villámcsapás-szerűen jön a felismerés: „Aranka – nekem agydaganatom van.” Felesége azonban ingerülten kioktatja, hogy az agydaganatnak jellegzetes tünetei vannak: fejfájás, szédülés, hányás, pangásos papilla (vércseppek a szemfenéken). Karinthy azonnal hazautazik és másnap a Mária utcai szemklinikán megvizsgáltatja a szemét, ahol valóban igazolódik a papillitis kórképe is.

Valóban agydaganatról volt szó 

Az események ezek után felgyorsultak: a célzott vizsgálatok hamar kimutatták, hogy valóban agydaganatról van szó, és nagyon gyors operációra volna szükség. A műtétre Karinthy orvos-barátai a svéd Herbert Olivecronát kérték fel, aki akkoriban Európa legnevesebb idegsebésze volt, az akkor még újszerűnek és nagyon veszélyesnek számító agysebészet úttörője. A műtét előtt azonban még egyszer alaposan kivizsgálták az írót Bécsben is (felesége tanára, Pötzl professzor), majd Stockholmban Olivecrona csapata ismét.

A könyvből kibontakozó korabeli magyar orvosi gyakorlat és hozzáállás nem túl megnyugtató: azzal együtt, hogy Karinthyt ráadásul orvos barátai, jó ismerősei, tisztelői vizsgálták ki, tehát nem egy utcáról beesett vadidegenként kezelték, mégis azt látjuk, hogy az orvosok távolságtartóan, leereszkedően és a tüneteket bagatellizálva álltak hozzá az esethez. Később, amikor már tudott volt a diagnózis, egy emberként titkolták azt a páciens előtt (noha Karinthy önmaga jött rá arra, hogy agydaganata van, tehát végig tisztában volt mindennel!), senki nem akadt, aki a szemébe mondta volna a valóságot.

Mindemellett a felszereltség hiánya is akadálya volt idehaza az író hatékony gyógykezelésének. Bécsben, majd később Stockholmban már sokkal fejlettebb állapotokkal találkozott a beteg: nemcsak a kórházak felszereltsége volt számára lenyűgöző, de az orvosi hozzáállás is. Karinthyra kifejezetten felszabadítóan hatott, hogy Bécsben Pötzl professzor, majd Stockholmban az őt megoperáló Olivecrona is partnerként kezelte őt, nem próbálták eltitkolni vagy kicsinyíteni előtte betegsége súlyát, világossá tették, mit találtak és hogyan fogják kezelni. A svédországi utazás, a kéthónapos ott-tartózkodás, a kórházi elhelyezés és az operáció költségeit Karinthyék – akik állandó pénzzavarban voltak – természetesen nem tudták volna kifizetni.

Hatvany Lajos segített 

A Nyugat bőkezű mecénása, Hatvany Lajos azonban közbelépett: Herczeg Ferenccel és Bethlen Margit grófnővel összefogva rövid idő alatt annyi pénzt gyűjtöttek össze Karinthy tehetős csodálóitól, hogy nemcsak a kezelési költségekre futotta, de még a család Reviczky utcai házbér-hátralékát is rendezni tudták belőle. A pénzt – nagyon bölcsen – nem bízták a könnyelmű és ledér asszonynak ismert Böhm Arankára, hanem egyenesen kiutalták Stockholmba egy ott élő magyarnak, Leffler Bélának, ő lett Karinthyék „pénztárosa” svédországi tartózkodásuk alatt. Kosztolányiné Harmos Ilona kissé rosszmájúan megjegyezte visszaemlékezéseiben, hogy annyi pénzt kalapoztak össze Karinthyéknak, hogy abból Böhm Arankának még egy drága bundára is futotta – de nem árt tudni, hogy a két feleség korántsem volt egymással olyan jó viszonyban, mint a férjeik.

A műtétre 1936. május 4-én került sor: ez volt Olivecrona 1001. operációja pályafutása során. A kétórás beavatkozás során a beteget mindvégig ébren tartották és beszéltették – Karinthy nagyon részletesen írja le regényében ezt a két órát, hogy mit érzett, mire gondolt, miközben az agyát operálták, így ez a fejezet igazi orvostudományi unikumnak számít, gyakorló orvosok is haszonnal forgatták a később sok-sok nyelven kiadott könyvet. Bár Olivecrona azt gondolta, hogy a beteg szeme világát nem tudta megmenteni, néhány nappal a műtét után Karinthy örömmel fedezte fel, hogy ismét lát, sőt még olvasni is tudott! Ez csaknem akkora csoda volt, mint hogy a daganatot sikerült eltávolítani, a beteg életben maradt, majd teljesen felépült.

Karinthy megírta betegsége történetét

Hazatérése után Karinthy azonnal nekilátott betegsége történetének megírásához: 1936 szeptemberétől kezdve jelentek meg az egyes fejezetek a Pesti Napló hasábjain, majd 1937 tavaszán könyv alakban is megjelent az Utazás a koponyám körül, és hatalmas sikert aratott. Pár éven belül elkészült a német, olasz, svéd, spanyol, angol kiadás is. Magyarországon ebből a könyvből ismerte meg a nagyközönség az agydaganat műtéti eltávolításának lehetőségét, ami akkor még egészen hihetetlen, futurisztikus beavatkozásnak tűnt (addig az agytumor diagnózisa egyenlő volt a halálos ítélettel). Olivecrona igazi sztár lett itthon, rajongói levelek százait kapta Magyarországról, mi több, 1936 nyarán Horthy Miklós kormányzó a Magyar Vöröskereszt érdemrendjével tüntette ki a Budapestre látogató agysebészt. Mivel Olivecronának addig semmiféle kapcsolata nem volt Magyarországgal, a közvélemény előtt is nyilvánvaló volt, hogy a magas kitüntetés Karinthy „megmentőjének” szól.

Karinthy az élettől több mint két év haladékot kapott a műtétnek köszönhetően: 1938. augusztus 29-én, Siófokon hirtelen érte a halál, miközben lehajolt, hogy cipőjét befűzze. A műtét után ugyanis nem helyezték vissza az eltávolított koponyacsontot, ami a koponyaűri nyomást fékezhette volna: ez volt a halál oka. Ám ’36-ban Karinthy bizonyosan meghalt volna, ha a gyors műtét nem segít rajta, így viszont még két évet élhetett és alkothatott. Ezt az író özvegye is így érezte, aki Karinthy halála után Olivecronának írott levelében hálásan köszönte meg a férjének ajándékozott időt.

Dávid Andrea 
irodalomtörténész 

ERRŐL a linkről tölthető le ingyen Karinthy Utazás a koponyám körül című könyve. 

Gyógyhír Magazin