Gyermekkora, neveltetése nem volt szokványosnak mondható. Bár jómódú, birtokos nemesi családba született, ám szüleinek mindössze két gyermeke volt, jóllehet akkoriban a hasonló társadalmi helyzetű családokban 10-11 gyerek volt általánosnak mondható. A költő nővére még csecsemő korában meghalt, majd 3 év múlva – az akkori felfogás szerint elég sokára – született meg Berzsenyi Dániel, aki „nehezen és gyengén” jött világra (valószínűleg koraszülött lehetett) és „erőtlen, beteges” gyerek lett. E jelzőkkel az apa, Berzsenyi Lajos jellemezte leveleiben a fiát. A szülőknek azután több gyermeke nem is született, így Berzsenyi egykeként nőtt fel, ami akkoriban ritkaságnak számított.

Édesapja a Rousseau-i természetes nevelés híveként sajátos pedagógiai elvek szerint nevelte a fiút: sok testmozgásra, szabad levegőn való munkálkodásra, lovaglásra, futásra biztatta, az iskolai élettől viszont, amíg lehetett, visszatartotta. Az volt a nézete, hogy a gyermeknek előbb testileg meg kell erősödnie, sokat kell a szabadban lennie, parasztgyerekekkel játszania és csak azután lehet – ha már muszáj – iskolapadba ültetni és mindenféle stúdiumokkal gyötörni. Ezt az elvet később aztán, már négy gyermek apjaként Berzsenyi Dániel is magáévá tette, és igyekezett népszerűsíteni. Így írt például Kazinczynak 1815-ben: „Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban tanulással ne kínozd. Tíz esztendős korában megtanulja a gyermek azt egy nap, amit hét s nyolc esztendős korában esztendeig.”

hirdetés

Ügyvédbojtár vagy gazda lesz

Így aztán Berzsenyi a betűvetést 10 éves kora körül tanulta meg, otthon, az édesapjától, állítólag két hét alatt (!) és csak 12 évesen került iskolába, ahol erősen túlkoros volt az osztálytársak között. A Soproni Evangélikus Líceum tanulója volt, de sosem tudta megszokni az iskolai fegyelmet, állandóan összetűzésbe került a tanáraival, renitens diák volt, 17 évesen egyszer el is szökött az iskolából, beállt katonának, majd onnan is megszökött, és végül nem is fejezte be a tanulmányait. 19 éves korában ezzel a bejegyzéssel zárta le anyakönyvét a professzora: „1795 júliusában eltávozott: ügyvédbojtár vagy gazda lesz; nem mutatott jó erkölcsöket.”

Ami az erkölcsöket illeti, maga a költő az Ovidiustól vett sorokat jegyezte be az iskola évkönyvébe saját mottójaként: „Video meliora proboque, deteriora sequor.” (Azaz: „Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem.”) És valóban: a szilaj gyermekkornak köszönhetően Berzsenyi erős, izmos fiatalemberré vált, akinek a tanulásnál sokkal fontosabb volt a fizikai erő kiélése (lovaglás, verekedés) és a nemi ösztönök csábítása. „Én egykorúim között legelső magyar tánczos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.” – dicsekszik Kazinczynak 1811-ben.

A kicsapongó ifjúkort aztán erős csömör követte: fiatal felnőttként az erkölcsöt mindenek fölé helyezte és minden baj okát az erkölcstelen életmódból vezette le. A magyarokhoz (I.) című ódájában is az erkölcs nevében intéz ünnepélyes dörgedelmet az olvasóhoz: „Romlásnak indult hajdan erős magyar! / nem látod, Árpád vére miként fajul? / Nem látod a bosszús egeknek / ostorait nyomorult hazádon? (…) minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” (A magyarokhoz I. 1810)
 

Egészségtudatosan élt

Életmódját mai kifejezéssel egészségtudatosnak nevezhetnénk. Fő elve a „dieta és mozgás” volt – előbbit az ételek szeretete, a zsíros, magyaros konyha és Berzsenyi hízásra hajlamos alkata indokolja, utóbbit neveltetése. Egész életében jobbára kövérkés alkat volt – ha ugyan egyenesen nem kövér. Fennmaradt képei alapján nehéz ezt megítélni, mert tudjuk, hogy első kötetének címlapjára tervezett arcképével nem volt megelégedve, túl kövérnek találta azt, ezért Bécsbe utazott, hogy ott egy jobb (idealizáltabb) képet készíttessen magáról, s végül ez maradt az utókorra. Ebből és a diétázásból sejthető, hogy hiú volt a kinézetére és igyekezett küzdeni a kilók ellen. Barátja, Döbrentei Gábor leírása szerint: „Termete zömök, köpcös volt, dereka testes, melle széles, arca tölt, pufók, szeme láng (egészen keleti faj), szinte sárgás barna, majd nagyon piros, nyaka kurta.”
Bár erős pipás volt, alkoholt egyáltalán nem ivott, „vízissza” vagy „bornemissza” embernek ismerték. Amikor egyszer, orvosi rendelvényre vörösbort kellett innia, nehezen viselte, nem szerette. Állandó levelezőpartnere, Kazinczy 1810-ben arra panaszkodott neki, hogy őt és családját mindenféle betegségek sújtják, mire Berzsenyi válasza: „Keresd fel, kérlek, nyavalyátok okát, s tanuld ki, miben sértettétek meg a szent Természetet, s engeszteld meg azt… A gazdagoknak többnyire a dús asztal és a heverés a veszedelmek. Ezek a természeti erők harmoniáját megbontják (…) Nem ez-e a bajotok? Ha ez, éljetek, kérlek, mindenek felett az én együgyü praescriptiómmal, mely nem egyéb, mint – dieta és mozgás. Grófnéd kertészkedjen, Te pedig lovagoljál. Így nyavalyátok okát elháríthatjátok, melyet egyébiránt semmi orvossággal el nem háríthattok.” Ezen kívül még az igen meleg, izzasztó fürdőt ajánlja Kazinczy figyelmébe, mely „a legbelsőbb edényeket felforralja” és onnan a mérgeket kihajtja. A meleg fürdőket maga is gyakran vette igénybe: Balatonfüredet, idősebb korában pedig a budai gyógyfürdőket látogatta.

A gyereknevelésben is a természetesség híve volt 

Négy gyermeke született, hároméves időközökkel, mivel felesége, Dukai Takách Zsuzsanna minden gyermekét két évig szoptatta, vélhetőleg férje intenciói szerint, aki e téren is nagyon tudatos volt. Az anyatej fontosságát ecsetelte Kazinczynak is 1809 márciusában, még a legkisebb gyermek, László születése előtt: „Az én gyermekeim, Lidia, Farkas, Antal Salzmann javallatinak becsületére váltak (…) valamint magunknak, úgy ezeknek is csupa víz az italuk, orvosságok a szabad levegő, mindenik két esztendeig, sőt tovább is szopta az anyai tejet, egyszerre elválosztani szabad nem volt, hanem lassanként, kicsinyenként, hogy se az anya, se a gyermek a nagy változást meg ne érezze; eszerént nevelvén még halottam nem volt.” – és ez nagy szó volt, akkoriban négy csecsemőből négyet megtartani és felnőtt emberré nevelni – az igen magas csecsemőhalálozási ráta mellett - úgyszólván csodaszámba ment. (Salzmann osztrák pedagógus volt, a korban igen népszerűnek számító művében fejtette ki a természetes nevelésről vallott nézeteit.)

Berzsenyi a mértékletes és egészséges életmód ellenére mégsem volt kiegyensúlyozott ember. A költői hivatást a vidéki földbirtokosi léttel képtelen volt hosszú távon összeegyeztetni, szenvedett a megfelelő szellemi környezet hiánya miatt. 1810-ben, első pesti látogatása alkalmával találkozott ugyan az irodalmi élet meghatározó alakjaival, Kölcseyvel, Szemerével, Vitkoviccsal – de nem tudtak egymással mit kezdeni, a pestiek parlagias különcnek látták Berzsenyit, és ő sem rokonszenvezett velük.

Odahaza sem volt senki, akivel költészetről vagy tudományról beszélgethetett volna, feleségét inkább gazdálkodó társának tekintette: „Ami feleségemet illeti, középszerű mindenben. 14 esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam…” (levele Kazinczyhoz, 1809). Így aztán nem csoda, hogy egyre inkább társtalannak, magányosnak érezte magát és lassan hatalmába kerítette őt a melankólia. Mindezt betetézte Kölcsey 1817-ben megjelent Recensio-ja (bírálata), melyben nem túl tapintatosan kritizálta nyilvánosan Berzsenyi költészetét (némely versekkel kapcsolatban egyenesen azt ajánlotta a szerzőnek, hogy azokat legjobb volna tűzre vetni), ami Berzsenyi amúgy is ingatag kedélyét végképp feldúlta. Nyolc évig készült a visszavágásra, esztétikai tanulmányokba merült, hogy méltó feleletet tudjon adni a „goromba recensio”-ra. (Ez lett az Észrevételek Kölcsey Recensiójára, 1825-ben.)

Epeköve vagy epehólyag-gyulladása lehetett

Szembeötlő, hogy 1817-ig Berzsenyinek semmi komolyabb betegsége nem volt, ám a Recensio megjelenése után egymást követték a testi-lelki nyavalyák. László fia beszámolója szerint: „mi volt oka betegségének, biztosan maga sem tudta; heves idegláz, s májdugulások okozhatták szenvedéseit. Arca gyulladt volt, az erek feldagadva lüktettek fejében; szemei szikrákat lövelltek, s főfájásról panaszkodott (…) Estefelé láza növekedvén, elkezdett panaszkodni a sors ellen s mind ama sebeket, melyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal s néha könnyekre fakadó fájdalmas érzéssel felszaggatta; éjfél után néha egy-két óráig is beszélt, fantazirozott, reggel felé aludt csak.”

A leírásból egyértelmű, hogy a testi bajok és a kedélybetegség egyszerre, egymást erősítve kerítették hatalmukba a nem is túl öreg, ekkor még csak 41 éves költőt. Hogy mi okozhatta a testi tüneteket, nem lehet biztosan tudni, ő maga „epehideg”-re hivatkozott leveleiben, talán epeköve vagy epehólyag-gyulladása lehetett; a lázas tünetekkel kapcsolatban pedig maláriára szoktak gyanakodni, amit az akkor még mocsaras Somogyban szerezhetett. 1820-tól kezdve gyakran panaszkodott a fülében hangzó „halál-harangra”, ami valószínűleg a magas vérnyomás következménye volt. Jellemző, amit önmagáról írt Kazinczynak 1820-ban, mintegy definiálva a depressziót: „Én még élni kezdek ugyan újra, de lelkem régen megholt s annak helyét egy új, ismeretlen lélek szállotta meg, mely sötét és hideg, mint az éj, és nyugodt, mint a sír.”

1835 decemberében azt tervezte, hogy Budára költözik, a gyógyfürdők miatt – ekkor májbántalmakra panaszkodott. Ám az utazásra már nem került sor: 1836 februárjában nyolc napig tartó, nagy fájdalmakkal járó betegségben váratlanul elhunyt. Farkas fia beszámolója szerint gyomorgörcsökkel, mellkasi fájdalommal, erős köhögéssel indult a betegség, melyet a kihívott orvos tüdőgyulladásként diagnosztizált, de rövidesen szélütés is érte a beteget, ami a sok pipázás, a túlsúly és az évek óta jelen lévő magasvérnyomás-betegség következménye lehetett. Berzsenyi mindvégig higgadtan és emelt fővel viselte a szenvedést, fia szerint „a közelgő elmúlástól mit sem tartva, velünk és orvosaival az utolsó percig férfiúi szilárdsággal, nyugalmas lélekkel beszélgetvén”.

A költő halála után Kölcsey megható, engesztelő akadémiai emlékbeszédben búcsúztatta elhunyt pályatársát, melyben utólag is megkövette őt korábbi kritikája miatt. Berzsenyi minden bizonnyal nagy elégtétellel hallgatta volna.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin