Egészen fiatal korától kezdve túlérzékeny, befelé forduló, töprengő és szorongó alkat volt. Kamaszkorát beárnyékolta apja, Juhász Illés súlyos betegsége, a szifiliszes eredetű gerincvelő-sorvadás és idegbaj. Az apa fiatalon tengerésznek állt egy rövid időre, akkor szerezhette vérbaját, amely kezelés hiányában utóbb annyira elhatalmasodott rajta, hogy élete utolsó tíz évét mozgásképtelenül, tolószékben és elborult elmével élte le. 49 évesen halt meg, éppen legidősebb fia, az akkor 19 éves Juhász Gyula érettségi vizsgája előtt.

A költő egész életében meg volt győződve róla, hogy örökölte apja vérbaját és idegrendszeri gyöngeségét is apai örökségnek tekintette. Rettegett attól, hogy őrá is a szifiliszes szövődmény, a teljes elbutulás vár; ezt a félelmet táplálta az az eset is, amikor első ízben tesztelték őt vérbajra (1917-ben, az ún. Wassermann-reakcióval), és a teszt pozitív lett. A költő beigazolódni látta gyermekkora óta meglévő félelmeit. Élete során azután, nagyon gyakori ideggyógyászati kezelései alkalmával többször is elvégezték rajta a tesztet, de mindig negatív eredménnyel, sőt, halála után, a boncolás során megvizsgálták az agyát is, ami egyértelműen bizonyította, hogy Juhász Gyula nem volt vérbajos. Valószínű, hogy a legelső teszt hibás eredményt mutatott, de hiába voltak később a negatív tesztek, a költő vérbajtól való, egész életre szóló szorongását nem tudták enyhíteni.

hirdetés

Nagyon kötődött édesanyjához

Gyermekkorában Juhász Gyula érzelmileg nagyon erősen kötődött az édesanyjához és ez a szoros kapcsolat egész életében megmaradt. Ő volt anyja, Kálló Matild első gyermeke; születésétől fogva gyenge, vézna, alacsony és nagyon félénk fiúcska, ez is indokolhatta anyjának féltő-óvó viselkedését, ami haláláig elkísérte a költőt. A kortársak szerint Juhász nagyon „anyás” volt, édesanyja pedig mindvégig gyermekként kezelte és irányította a zaklatott kedélyállapotú férfit. Kálló Matild határozott, erős akaratú és mélyen vallásos asszony volt, az ő hatására jelentkezett Juhász Gyula 16 évesen a váci piaristákhoz novíciusnak. Ám már ekkor is furcsán viselkedett: középkorias vallásos eksztázisba esett, saját bőrén akarta megtapasztalni Krisztus szenvedéseit, ami tanárait is aggasztotta, így nem marasztalták, amikor egy év után inkább visszatért Szegedre az édesanyjához, akit egész idő alatt nagyon hiányolt.

Gimnáziumi éveit megkeserítette, hogy társai gnómnak csúfolták, alacsony és sovány testalkata, rossz tartása miatt. Később ő maga is többször furcsa gnómként jellemezte magát: nem volt szép ember, kortársai és a nők is csúfnak tartották. Kirívóan félszeg és gátlásos volt, a dohányzástól sárgák voltak a fogai; amikor nem Szegeden élt és az édesanyja nem volt a közelben, öltözéke elhanyagolt, külseje ápolatlan volt. Így elég reménytelen volt a nőkkel kapcsolatot teremteni, pedig nagyon vágyott a szerelemre. Móra Ferenc szerint „… a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege. Serdülő gyermek maradt mindmáig.”

Életének legkiegyensúlyozottabb korszaka volt az a négy év (1902-1906), amit a pesti egyetem, a mai ELTE bölcsészkarán töltött. Itt végre olyan társak közé került, akik nem a külseje és gátolt viselkedése, hanem kétségkívül lenyűgöző tudása, olvasottsága és költői tehetsége alapján ítélték meg őt. Az elfogadó közeg hatására szorongása, gátlásossága is jelentősen enyhült. Négyesy László professzor híres stílusgyakorlatain (irodalmi alkotókör) ő volt a legnagyobb tehetségnek tartott ifjú költő. Itt kötött életre szóló barátságot Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel.

Megírta az Anna-verseket

Bár „szinte beteges szenzibilitását” (Ady), neurózisát, melankóliáját minden kortársa hangsúlyozta, életét, költői és tudományos karrierjét kétségkívül az törte már a rajtnál derékba, hogy a sikeres egyetemi évek után mindenféle Isten háta mögötti gimnáziumokba kapott tanári kinevezést, ezért mindjárt a pálya elején kívül rekedt az irodalmi és szellemi közélet mezsgyéjén. Először az erdélyi Máramarosszigeten, majd a felvidéki Léván kapott tanári állást: a helyszíneket száműzetésnek, a tanárságot (az örökös dolgozatjavítással) szellemi robotként élte meg. Léván már nem is bírta egy hónapnál tovább, október elején otthagyta a gimnáziumot és Pestre utazott, hogy ott a Lánchídról a Dunába ölje magát. Szándékában megakadályozták, de ezek után az új és újabb öngyilkossági kísérletek egyre gyakrabban ismétlődtek.

1908-tól végre méltó szellemi környezetbe került: a pezsgő kulturális életéről ismert Nagyváradra ment tanárnak, itt viszonylagos boldogságban teltek napjai, a szerelem is megérintette. A nagyváradi Szigligeti Színház két darabját is színre vitte; ekkor, a próbák alatt ismerkedett meg Sárvári Anna színésznővel. Anna szőke, kékszemű, eléggé nagydarab nő volt, színésznőnek tehetségtelen, ám az életben leleményes: gazdag, befolyásos „barátot” keresett épp, így a félszeg, esetlen költő-tanárnak esélye sem volt, közeledését a nő visszautasította (ha ugyan egyáltalán volt közeledés, mert még ezt is vitatja az irodalomtörténet). Juhász Gyula viszont a nagybetűs Szerelmet élte meg Anna által és utóbb olyan földöntúli eszményképet varázsolt a nőből verseiben, aminek vajmi kevés köze volt eredeti, profán modelljéhez. A csodálatos Anna-versek a magyar szerelmi líra kivételes szépségű darabjai – a szerelem melankolikus, nosztalgikus hangvételű apoteózisa minden egyes költemény.

„Az élő halottak házában”

 A költő 1917-ben került be először „az élő halottak házába” – ahogy az elmegyógyintézetet nevezte – még Budapesten, de ezek után Pesten és Szegeden is többször ismétlődtek az elmeorvosi kezelések; Szegeden kilenc alkalommal volt hosszabb-rövidebb ideig az elmeklinika lakója, egy idő után már saját szobája volt. Az egyre jobban elhatalmasodó depresszió miatt nem volt hajlandó enni: a klinikán mindig sikerként könyvelték el, ha a 48-49 kilósan (!)bekerülő költőt néhány hét alatt 52-53 kilósra sikerült felhizlalniuk.

Állandó, kínzó, migrénes fejfájás gyötörte, álmatlanságtól szenvedett, ezekre fájdalomcsillapítót illetve altatót kapott, ám a gyógyszereket csak a kórházban szedte rendesen, otthon összegyűjtötte és többször is megmérgezte magát velük – ilyenkor ismét az elmeklinikán kötött ki. Volt egy visszatérő álma, melyben halottnak látta önmagát: „Az ágyra nézek. Álmodom. / Nagyon fáradt vagyok. / Ki fekszik ott, az ágyamon? / Egy nyíltszemű halott! / Mit akar? Vére még tüzel / És szeme még ragyog, / Láztól piros még homloka! / Most látom: én vagyok!” (Én is meghaltam, 1907) A halál és az öngyilkosság annyira rögeszméje lett, hogy 1936-ban már csak úgy bocsátották haza a klinikáról, hogy aláírattak egy kötelezvényt az anyjával, hogy az összes gyógyszert el fogja rejteni a beteg elől. (Ámbár Juhász találékony volt: korábban önakasztással és mellen lövéssel is próbálkozott.)

„Irigylem Ady Endrét, az legalább programszerűen tette tönkre az életét, de én még meghalni sem tudok, ahogy szeretnék!” – mondta egyszer hűséges titkárnőjének, Kilényi Irmának. Végül 1937. április 6-án sikerült végrehajtania tervét: otthon, az édesanyja által gondosan elrejtett Veronálos dobozból bevette az összes tablettát, és örökre elaludt.

Bár Juhász Gyulát 1917-ben hivatalosan is elmebetegnek nyilvánították, fontos megjegyezni, hogy a szó szoros értelmében nem volt őrült. Szegedi orvosa, dr. Miskolczy Dezső kimerítő részletességgel írta meg a kilenc szegedi kezelés teljes krónikáját, amelyből kiderül, hogy a költő minden nap elolvasta az újságokat, tájékozott volt a világ dolgaiban, verseket is írt, és ha sikerült őt szóra bírni, összeszedetten és értelmesen beszélgetett irodalmi, közéleti és tudományos témákról, olykor-olykor még tréfálkozott is. Nem volt elmebeteg, csak súlyosan depressziós, amit az adott körülmények között még nem tudtak megfelelően kezelni. Próbálkoztak pedig mindenféle gyógymóddal: ópiumos kúrával, hipnózissal, mesterségesen előidézett lázzal, még elektroterápiával is, hiába. A mai, modern orvoslás egyszerű gyógyszeres kúrával a depresszió okozta szenvedéseket jelentősen tudja csökkenteni, sokkal elviselhetőbbé téve így a beteg életét. Sajnálatos módon Juhász Gyulának ez a könnyebbség nem adatott meg.

Dávid Andrea
irodalomtörténész
 

Fotó: Homonnai Nándor felvétele 1924-ből /Wikimedia Commons

Gyógyhír Magazin