• 2024. november 11., hétfő

Szendrey Júlia, a nemzet özvegye


2020.09.02

1858-ban a Pesti Napló hasábjain figyelemre méltó cikksorozat jelent meg Gyulai Pál, az irodalmi élet mindenható vezetőjének tollából, arról, vajon van-e helyük a „dilettans nőíróknak” az irodalom porondján, van-e joguk a nőknek a fakanalat írótollra cserélni. Gyulai ítélete ellentmondást nem tűrő: nincs. Az asszonynak a konyhában és a gyermekei mellett a helye – véli a már saját korában is meglehetősen vaskalaposnak és szűk látókörűnek ismert Gyulai. 


Szendrey Júlia emléktábla, Szendreytelep, 2016 / Fotó: Wikimedia Commons


Az asszonynak a konyhában és a gyermekei mellett a helye – véli a már saját korában is meglehetősen vaskalaposnak és szűk látókörűnek ismert Gyulai. Sommás ítéletére elsőként saját sógornője, Szendrey Júlia (1828-1868) válaszol, finoman, de határozottan visszautasítva Gyulai avult nézeteit a „nőírókról” és kéri ki magának minden „írónő” nevében sógora goromba megállapításait. Mert Szendrey Júlia nemcsak Petőfi múzsája volt: értő olvasó és jó tollú író is, aki egészen fiatal korától kezdve írt novellákat, meséket, később verseket is; naplóbejegyzései jelentek meg Petőfivel kötött házassága idején, majd – gyermekei örömére – ő fordította elsőként magyarra Andersen meséit, és igen szép verseket is írt. Önálló, autonóm személyiség volt és valódi írónő, nemcsak „dilettans nőíró”. Érdemes végre megismerkedni Szendrey Júlia, az írónő életművével – összes versei például csak a közelmúltban, 2018-ban jelentek meg – mert írásai jelentősen árnyalják a róla két évszázad alatt kialakult, erősen egyoldalú képet.

 

Csak a nemzet özvegyét látták benne 

Szendrey Júlia / Fotó: Wikipedia

Életének és alkotóművészetének tragédiája az volt, hogy mind kortársai, mind az utókor csak a nemzet özvegyét látta benne, aki eldobta az özvegyi fátylat, túl hamar teljesítette be a Szeptember végén tragikus jóslatát; erkölcsi ítéletet mondtak az élete felett. Nemigen érdekelte őket az asszony tettei mögötti motiváció, még kevésbé az írásai. Ahogy halála előtt pár nappal írta: „A mi a világot illeti, az – az igaz – fog egy darabig rajtam rágódni, miként eddig is már ezerszer tette, úgy szólván minden lépésnél, mit ez életben tettem, – de meddig tart az ilyesmi? Csak a míg ujdonság; mihelyest mindenki elmondta itéletét felőle, megszünt érdekes lenni, többé senki sem törődik vele.”


Szendrey Júlia nagy, megbocsáthatatlan vétke az volt, hogy Petőfi halála után, még a gyászév letelte előtt tíz nappal titokban férjhez ment Horvát Árpád történész professzorhoz. 22 éves volt ekkor, magányos, fiatal özvegy, egy másfél éves gyermekkel. Horvátot tisztelte és megbízott benne, de szerelemmel nem tudta szeretni, és ezt nem is titkolta el új férje előtt. Házasságuk ennek ellenére sokáig harmonikus volt, Júlia négy gyermeket szült férjének: Attilát, Árpádot, Violát és Ilonát. Viola még csecsemőként meghalt, de a másik három gyermek egészségesen fejlődött. Velük együtt nevelkedett Júlia legidősebb fia, Petőfi Zoltán is. A korabeli levelek, naplók, sőt, a gyerekek saját, egymáshoz írott levelei és Tarka Művek című, házi használatra készült folyóiratuk alapján egyértelmű: Szendrey Júlia a gyermekeinek kivételesen boldog gyermekkort biztosított. A gyerekek gazdag intellektuális légkörben nőttek fel: műveltek és olvasottak voltak, örömmel próbálták ki magukat különféle irodalmi műfajokban, erős volt közöttük a testvéri szeretet és nagyon büszkék voltak írónő édesanyjukra. Júlia kitűnő anya volt és utólag jól látható, hogy sok szenvedéssel teli életében a gyermekei jelentették számára az egyetlen boldogságot.

 

Három rózsabimbó

A korban botrányosnak mondott második házasságkötése után sokáig hallgatott, majd 1857-ben lépett ismét a nyilvánosság elé, jó érzékkel egy olyan verssel, amit a gyermekeinek írt. Ez a Három rózsabimbó című költemény, amit fiainak írt (még a két kislány születése előtt), megható szépségével minden olvasóját levette a lábáról: „Három rózsabimbó az én boldogságom, / Három rózsabimbó életem, világom! / El van osztva köztük három felé lelkem, / És mégis mindegyik bírja azt egészen. (…) / Szemem nem is keres, nem is látna meg mást: / Hisz bennük találtam feledést, kárpótlást!” Majd mindhárom fiút egyenként megszólítva egy-egy szakaszt ír hozzájuk, Zoltánnak például így: „Először te rólad / Szerelmem virága, / Kihalt boldogságom / Egyetlen zöld ága. / Az eltépett multnak / Élő bizonysága, / A lehullott csillag / Fennmaradt sugára!” Zoltán kilenc, Attila hat, a legkisebb fiú, Árpád pedig kétesztendős volt ekkor. A következő évben, 1858-ban megjelent Szendrey Júlia Andresen-fordítása (németből fordította le a dán meseíró műveit), melyet szintén a gyermekeinek ajánlott. Ez is, akárcsak a vers, nagy kritikai sikert aratott. A közvélemény lassan kezdett megbocsátani Petőfi özvegyének, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy íróként és műfordítóként is elismerje őt. A kedvezőbb társadalmi megítélés némi elégtételt és megnyugvást jelentett az asszonynak, ám épp ekkortájt kezdett betegeskedni is, és ezzel újabb, immár testi szenvedések következtek.

 

Betegeskedni kezdett 

Júlia 10 év leforgása alatt öt gyermeknek adott életet, és ez erősen igénybe vette szervezetét. Az utolsó két gyereket már nem is lett volna szabad megszülnie, legalábbis orvosa óvta az újabb teherbe esésektől. Júliánál méhrákot diagnosztizáltak és az utolsó gyerek, Ilonka születése után kezelőorvosa, dr. Walla Ferenc el is tiltotta őt a férjétől. Walla doktor nagy szaktekintély volt, a Rókus Kórház szülészeti osztályát vezette, ő volt akkoriban Pest legismertebb szülész-nőgyógyásza. Lelkiismeretesen látogatta Szendrey Júliát egészen a haláláig, és különféle kezelésekkel is próbálkozott, bár a szörnyű kórról már felfedezésekor megmondták a betegnek, hogy gyógyíthatatlan. Mégis, még a legutolsó évből is van Horvát Attilának egy ilyen feljegyzése: „A mama sokkal jobban van, egészen fönn volt, járkált, nem panaszkodott; Walla tegnap 7-kor ott volt, véghez is vitte a mütétet, amely, mivel a szerszáma elgörbült, igen fájdalmas volt neki; de a mütét végrehajtása után igen jól érezte magát 2 óráig (este 9-ig) ekkor semmi fájdalmat sem érzett, de tovább már nem volt hatása.”

 

Megromlott a házassága Horváttal

Horvát Árpád 1894-ben / Fotó: Wikimedia Commons

Júlia egyre súlyosbodó és erős fájdalmakkal járó betegsége, valamint az, hogy örökre bezárta hálószobája ajtaját férje előtt, a Horváttal kötött házasság megromlásához vezetett. Korábban is jártak olyan mendemondák a férjről, hogy időnként könnyű lányokat keres fel, de ez a szokása az 1860-as évektől kezdve rendszeressé vált. Júlia betegségét meglehetős közönnyel kezelte, az volt a véleménye, hogy „az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni”, s hogy „az asszonynak e kéjvágy kielégítésében lehet s kell csak boldognak lenni.” Ezek Júlia sorai, így írta le halála előtt, a férjéhez intézett legutolsó levelében azokat az áldatlan állapotokat, melybe a házasélet megszűnése miatt férj és feleség került: „… minő undort éreztem iránta, attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tűnt fel előttem s mint ilyen gyalázatos buja fotograf képeit házi köröm szentélyébe oly megérthetetlen cinizmussal behozni törekedett. (…)Állati és durva bánásmódja, brutalis követelései és kifejezései oly keserűn ébresztettek föl, midőn nejévé lettem, midőn kijelenteni hallottam: »most már nőm vagy s én a te parancsoló urad, törvényhozód és én boldog akarok lenni;« - midőn megösmertem fogalmát a boldogságról, melyet még csak nem is képzelt másban, mint egyedül a legállatiasb kéjben (…) benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra csak egy kéjenc állatra találtam?!”

A levél további részeiből kiderül, hogy Horvát Árpád a feleségével együtt akarta nézegetni pornográf képgyűjteményét (amely valóban létezett, halála után előkerült a hagyatékából) és a helyzetet azzal mentegette, hogy „hiszen mi van ebben, mi férj és feleség vagyunk”  – Júlia női szemérme viszont elborzadt a képektől és a puszta gondolattól is, hogy ilyesmiben részt vegyen. Nem nehéz elképzelni, milyen megalázó volt számára e méltatlan helyzet, különösen, ha első férjével vetette össze a másodikat: „Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt.” – írta édesapjának, Szendrey Ignácnak utolsó levelében.

Petőfi valóban királynőként kezelte őt: egyenlő félként, alkotótársként, szuverén egyéniségként, aki megérdemli és meg is kapja tőle, férjétől a támogatást ahhoz, hogy mint írónő tudjon érvényesülni. És bár irodalmi ambíciói megvalósításában Horvát sem akadályozta nejét, de inkább csak tűrte, mint támogatta azokat; férj és feleség zárt ajtók mögötti, intim viszonyáról pedig – mint a fenti sorok tanúsítják – meglehetősen kiábrándító nézetei voltak.

 

Kilépett a pokollá vált házasságból 

Így aztán Júliának élete végén, súlyos betegen megint nem maradt más választása, mint ismét megbotránkoztatni a közvéleményt és – 17 évnyi házasság és négy közös gyermek után – kilépni a pokollá vált házasságból. 1867-ben legkisebb gyermekével, Ilonkával külön költözött a férjétől, bár hivatalosan sosem váltak el. Fiai naponta látogatták, állandó kapcsolatban voltak egymással. Hátrahagyott irataiból azonban kiderült, hogy az asszony válni akart, sőt, áttérni a református hitre, hogy új házasságot köthessen.

Ágyban fekvő, magatehetetlen beteg volt már ekkor, a toll is kihullott a kezéből, amikor apjának írt utolsó levelét tollba mondta: „Úgysem számolok én többé boldogságra, gyönyörökre e világon, (…) mert nem hiszem, hogy e borzasztó bajból kigyógyulva, valaha még egészséges lehessek. (…) Nem tartozom-e a legnagyobb hálával és elismeréssel azon embernek, ki e keserves helyzetemben, ily kínos és utálatos betegség mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan szolgálatkészséggel, önkényt, minden kötelezettség nélkül ápolt és viselte gondomat, a mennyire csak tőle telt, s hogy egyszerűn mindent kimondjak, csak azt óhajtja jutalmul, hogy életét az enyémhez köthesse.” – A szerencsés férfiú pedig nem volt más, mint Szendrey Júlia fiatal titkára, Tóth József, akinek e sorokat is diktálta. Tóth tíz évvel volt fiatalabb Júliánál, de őszintén rajongott az asszonyért és valóban önfeláldozóan ápolta, haláláig vele volt. Júlia hálás volt neki és hozzáment volna, ám ez utolsó tervét már nem tudta véghez vinni: 1868. szeptember 6-án, sok szenvedés után, életének 39. évében elhunyt.

Temetésére három nap múlva, 1868. szeptember 9-én került sor és mindössze hárman kísérték utolsó útjára: édesapja, Szendrey Ignác, sógora, Gyulai Pál és legidősebb fia, Petőfi Zoltán. Júlia a végrendeletében határozottan megtiltotta, hogy Horvát Árpád jelen legyen a temetésén, aki erre a fiait vidékre küldte, így ők sem tudták anyjukat végső útjára elkísérni. Sírkövére – szintén végakarata szerint – leánykori nevét vésték.

Dávid Andrea 
irodalomtörténész


Gyógyhír Magazin

Cikkajánló


Vasegészség és tüdőbaj: a két Kisfaludy Gyógyhír Magazin

Márai Sándor hosszú búcsúja Gyógyhír Magazin

Molnár Ferenc, a rezge lelkű agresszor Gyógyhír Magazin

Szindbád élete és halála – Krúdy Gyula betegségei Gyógyhír Magazin

Tompa Mihály: „Birkózom a lassú enyészet angyalával” Gyógyhír Magazin

Gárdonyi Géza: „Én a halálra elkészültem” Gyógyhír Magazin


Megjelent a GYÓGYHÍR MAGAZIN
novemberi száma


Patikákban ingyenes.
Kérje gyógyszerészétől!
Legális patikai webáruházak
Regisztrált étrendkiegészítők listája