Idősödvén keserűen tapasztalta a test évről-évre való leromlását, az egyre sokasodó testi bajokat. Kháron ladikján vagy az öregedés tünetei (1969) című esszéregényét kifejezetten ennek a témának szentelte, nagyon pontosan és lélektanilag is hitelesen adva képet az öregedés testi és lelki folyamatairól.

Gyermekkorában a pusztai parasztgyerekek életét élte, kisebb-nagyobb sebesüléseket szerezve. Tízéves korában édesapja kovácsműhelyében vasszikra került a szemébe, emiatt a megyeszékhelyre, Szekszárdra vitték be kórházba, ami gyermekkorának meghatározó élménye volt: ekkor látott várost először, és egészen lenyűgözte ez az élmény. Kivételesen okos és élénk érdeklődésű gyerek volt, talán kissé túlérzékeny: a dicséretnek kevésbé hitt, mint amennyire megviselte őt a bántás vagy a kritika – ez később is jellemző volt rá.

Életmódja kifejezetten visszafogott volt, tudatosan óvta az egészségét: minden reggel tornázott vagy úszni járt a Lukács fürdőbe, évtizedeken keresztül. Mivel gyerekként már korán munkára fogták, a fizikai munka sem állt távol tőle, sőt megbecsülte: ünnepelt íróként is megfogta a kaszát tihanyi nyaralójuk kertjében, és elvégezte az egyéb megerőltető, ház körüli munkákat is. A bort szívesen megitta, de inkább csak társaságban, amúgy tartózkodott az alkoholtól. Ugyanígy a cigarettától is, bár fiatalon még szenvedélyes dohányos volt, de később önként szokott le, mert belátta, hogy árt az egészségének (ámbár élete végéig sóvárgott a nikotin után). Egy idő után a kávéról is lemondott és inkább erős teákat ivott helyette, hogy mindig alacsony vérnyomását kissé megemelje, ám utolsó éveiben krónikus nyombélfekélye miatt már a tea is tiltólistára került.

Társául szegődött a fájdalom

Fiatal, életerős férfiként, 1933-ban, amikor egy biztosítótársaság hivatalnokaként dolgozott, még verset is írt arról, hogy milyen áldás olykor-olykor egy kis nátha, mert így legálisan lehet pár napig távol maradni az unalmas hivatali munkától, pihenni és verset írni: „Ó édes betegség, ó áldott nyavalya, / egyetlen ürügyem / élni ahogy élni álmodtam valaha / csak a dalhoz híven” (Ó édes betegség, 1933). Később azonban megváltozott a hozzáállása, ahogy egyre súlyosabb és fájdalmasabb betegségek támadták meg.

Elsőként a nyombélfekély jelentkezett, a negyvenes években, ami komolyan megrémítette Illyést, hiszen apja gyomorrákban halt meg és attól tartott, hogy ő is hasonló sorsra jut: „két fájdalom közt megpihenve / ágyamban úgy ülök pihegve, (…)/ Törlöm az arcom: mennyi van még? / De megállnék már, de nyughatnék.” (Fájdalom, 1943) A halálfélelem ettől kezdve – negyven évre! – társául szegődött, bár a nyombélfekéllyel a költő lassan megtanult együtt élni, sőt házi gyógymódját is kitapasztalta és alkalmazta: ha a tünetek jelentkeztek, „tejdiétát” tartott.

A fekélyhez később idült vastagbél-gyulladás társult, majd állandó fejfájások, végül szívbetegség is megkeserítették életét. 1974 januárjában hirtelen erős hidegrázás jött rá, majd éles fájdalmat érzett a mellcsont közepe alatt: ez volt az első szívkoszorúér-görcse (angina pectoris), melyet aztán még több követett.

1975 februárjában infarktust kapott, mentővel vitték kórházba, még időben jutott segítséghez. Augusztusban Balatonfüreden lábadozott, a Szívkórházban. Az általános érelmeszesedés egyéb kellemetlen tünetekkel is járt: „Írás közben hirtelen elhomályosult a szemüvegem bal lencséjének az alsó fele. Levettem, hogy megtöröljem. De a szoba alsó fele s kitekintve a táj alsó fele homálylott egyre sötétebbre. Vagyis a bal szemgolyóm alsó fele sötétedett el…” (Naplójegyzetek, 1975; a továbbiakban a csak évszámokkal jelölt sorokat szintén a szerző naplóiból idézem).

A diagnózis szerint az időleges elsötétüléseket is érszűkületek okozták. Ezzel egy időben hallása is erősen megromlott – ne feledjük, már jócskán túl volt a hetvenen ekkor! 1980-ban szívbaja miatt pacemakert is kapott, ellenben a halláskárosodásra ajánlott „újabb, áramtöltésű hallásjavítót”, vagyis a hallókészüléket visszautasította.
 

hirdetés

Időszakos depresszió is gyötörte 

S ha mindez nem volna elég, Illyés Gyulát időszakos depresszió is gyötörte: „Minden tett előtt először is nem az erőimet, hanem iszonyú erőfeszítéssel puszta magamat kell összeszednem, s a cselekvés idejére egyben tartanom.” (1968) Különösen a reggeli ébredésekhez volt szüksége nagy lelkierőre: „A reggeli órák egyre nehezebbek. Nem szeretek ébredni. Délutáni rövid alvásomból sem. Mielőtt fölébredek, már félálomban borzadva érzem, hogy föl is fogok ébredni s ez úgy megszorítja a szívemet, hogy valóban fölébredek teljesen, a teljes reménytelenségre. Mielőtt elalszom, már este is a fölébredés szörnyűségére gondolok. Bár örökre aludhatnék!?” (1968)

Az öngyilkosság gondolata időről-időre megkísértette, ahogy a depressziós tünetek erősödtek: „Aki tudja, mi a periodikus rohamában a dépressionnerveuse, tudja, mi a gyehenna a földön. Az, amelyhez képest üdv a puszta megsemmisülés. A fájdalom a szívben van. Nem testi fájdalom.” (1968) „Egyre gyakoribb beszédtárgy Flórával, hogy még épkézláb testtel-lélekkel, saját akaratunkból, egyszerre lépjünk ki az életből.”(1974) Alighanem feleségének, a pszichológus és gyógypedagógus végzettségű Kozmutza Flórának köszönhette, hogy e tragikus megoldásra végül sosem került sor: Flóra mindvégig testi-lelki társa, ápolója, „édes csitítója” volt, harmonikus kapcsolatuk valódi megtartó erő volt a költő számára.

Igyekezett küzdeni a bajok ellen 

A különféle bajok ellen igyekezett – a maga módján – küzdeni, de ahogy múltak az évek, ez a harc egyre egyenlőtlenebbé vált: „Esetem bonyolult. Egyszerre három-, négy-, sőt ötféle baj ostromolja határaimat. És valamennyi más-más védekezést kíván. A kiújult gyomorfekély gyógymódja az egész napi fekvés, lehetőleg hanyatt; a depresszióé a minél több mozgás, lehetőleg szabadban.” (1973) Illúziói nem voltak, egyik versében már korábban leírta, hogy „az ősbaj az öregség (…) lassúbb-gyorsabb agonizálás / minden élet ötven után” (Menedék, 1956), majd egy egész kötetet szentelt az öregedés témájának.

A Kháron ladikján (1969) filozofikus esszéregény, amely bölcs derűvel tanít az öregedés elfogadására. Szerzője szerint az öregedést azok tudják a legjobban elviselni, akik „szellemük könnyed gimnasztikájával, a mosolyösztön rendszeres gondozásával frissítik a petyhülő testi-lelki izomzatot.” Illyés szerint az öregedésnek nincs ellenszere, de könnyebben elviselhető értelmes tevékenységgel, a szellem munkában tartásával, öniróniával és derűs hozzáállással.

Illyés Gyula halálát végül prosztatarák okozta, amelyet még 1972-ben diagnosztizáltak. Nem volt műthető, ezért orvosai a sugárterápiát sem javasolták, gyógyszeres kezeléssel tartották karban 11 éven át. 1983 februárjában vizeletpangás és vesemedence-gyulladás miatt bekerült a János kórház urológiai osztályára, ahol napról napra romlott az állapota. Vért hányt, ami újabb kivizsgálásokat vont maga után: végzetes gyomorfekélyt állapítottak meg. Felesége és felnőtt lánya, Illyés Mária haza akarták vinni a költőt, de ő akkor már lemondott az életről. Lánya, visszaemlékezése szerint, minden nap főzött neki és meleg ételt vitt be a kórházba, de édesapja már enni sem akart. „Lefelé megy minden, nem tudok segíteni. (…) Nem akarok enni, nem akarok élni.” – mondta Flórának március 16-án. Egy hónap múlva, 1983. április 15-én hunyt el, sok szenvedés után.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin