Őszinte kíváncsisága, kellemes hangja és az, hogy egyenesen, mégsem bántóan, de mindent megmert és meg tudott kérdezni – a legnagyobbak közé emelete. „Nincs kínos kérdés, csak tudni kell megfogalmazni és jó helyen jó időben feltenni” – vallotta. Talán ez a titka, ha van. Mindenesetre az utcán ma is sokszor megállítják és kérdezik a véleményét a legkülönbözőbb dolgokról. Szakmaisága, laza, de mégis elegáns jelenléte a műsorokban, az írásaiban példává tette őt sok újságíró számára, köztük számomra is. 

Rengeteg műsor, ötlet fűződik a nevedhez, de talán a legtöbbet emlegetett mégiscsak a Halló, itt vagyok! Hogyan indult? 

-    A szórakoztató osztályon dolgoztam a Rádióban, ötleteltünk, mivel lehetne a hallgatók érdeklődését felkelteni a késő esti műsorsávban. Azt mondtam, próbáljunk csinálni egy olyan műsort, amibe a hallgatók betelefonálhatnak és elmondhatják a problémáikat. Ilyesmi addig nem volt, nem is indult könnyen, mert valahogyan el kellett jusson az üzenet a hallgatókhoz, hogy ez lesz, és – most ne a mai információs infrastruktúrára gondoljunk –, sok lehetőség nem volt. A rádióújságban írtam egy felhívó cikket, hogy lehet jelentkezni. Aztán az első adás után már folyamatosan a bőség zavarával küszködtünk. Havi egy ilyen műsor volt, ma már ez is elképzelhetetlen, de akkor még lassabb volt a tempó. Tíz éven át ment a Halló, itt vagyok!, aztán 1989 decemberében elköszöntem a hallgatóktól, csináltam egy jópofa visszatekintő adást, és vége lett. 

További képek

Tíz éven át hisztérikus siker övezte a műsort, miért hagytad abba? 

-    1989-ben már nagyon érződött a rendszerváltozás szele. Egyre jobban kezdett betüremkedni a műsorba a politika, hogy kit honnan kellene kipaterolni, meg, hogy ez meg az dögöljön meg – és én ezt nem akartam. Ez a műsor emberekről és azok magánéletéről szólt, és meg akartam őrizni olyannak, amilyennek megálmodtam, amilyen tíz éven át volt, ennek egyetlen lehetséges módja pedig az volt, ha abbahagyom.  

Valaha megfejtetted, hogy miért lett ez a műsor ennyire sikeres?

-    Sokszor gondolkodtam és beszélgettünk erről a munkatársaimmal. De baráti társaságba se tudtam menni sehová sem, hogy ne lett volna téma a műsor. Sokszor mondogatták ilyenkor, hogy „hú, te János, mennyi hülye van!”. Kicsit már untam is ezt, annyira, hogy erre a felvetésre lett egy sztenderd válaszom, amely szerint „mindenki hülye, ahogy te is, csak te nem telefonálsz. Ugyanis, ha valaki elmeséli, hogy meghalt a macskája és ezért gyászol, te kiröhögöd, de ha te a kutyádat veszíted el, ugyanúgy rosszul viseled.” Valójában végül arra jutottam, hogy az embereknek tetszett az, hogy rajtam érződött, hogy nem akarok megfelelni senkinek, a hallgatóknak sem. Azt mondom, amit gondolok. Erre szoktam azt a példát hozni, hogyha lett volna olyan betelefonáló, aki közli velem, hogy az ablakpárkányon áll és le fog ugrani, biztosan nem kezdtem volna kétségbeesetten mondogatni, hogy jaj, ne tessék. Viszont megpróbáltam volna beszédbe elegyedni vele, és ha a beszélgetés végére az derült volna ki, hogy neki nincs más útja, biztosan azt mondtam volna, kérem, uram, valóban nincs mit tenni, ugorjon. Szerencsére ilyen nem volt. De azt hiszem ez az alapállás, ez a fajta egyenesség és őszinteség nem volt addig jelen a szakmában. Rossz színész és rossz diplomata lennék, ugyanis nem bírom a képmutatást.

A sármos, férfias megjelenésed gondolom megdobogtatta a női szíveket. Hány szerelmes levelet kaptál hetente?

-    Nem kaptam ilyet. Talán akkoriban ez nem volt divat, de elébe se mentünk az ilyesminek. Az alkatom persze nem volt hátrány sem a magánéletben, sem a munkában, de nem vártam el, hogy feltétlen felismerjenek, vagy hasra essenek, mert együtt esznek velem egy étteremben. Tudom, hogy vannak olyanok, akiknek ez fontos, nyilván neveket nem mondok, bár tudnék. Viszont jó pár alkalommal már mondtam kollégáknak, hogy apukám, attól, hogy te ott ülsz egy mikrofon vagy egy kamera előtt, te még nem vagy több. Semmi más nem történik, egyszerűen végzed a munkádat a mikrofon, meg a kamera megsokszoroz téged pár millió példányban. Ennyi. Mi most itt ketten beszélgetünk, de ha ez adásba menne, akkor sem lenne más. 

Hogy szuperáltál családapaként?

-    Mint minden apa, én is a legjobbat akartam mindig a gyerekeimnek. Őszintén megmondom, sokáig próbáltam belepofázni az életükbe, de aztán lassanként beláttam, ennek semmi értelme. Ameddig lehetett, terelgettem őket, de ma már felnőtt emberek, élik a saját életüket. A lányom például Amerikában él, oda ment férjhez, a Harvardon végzett, politikát és környezetvédelmet tanult, ma pedig abból él, hogy házakhoz jár, és embereket tanít arra, hogyan legyenek jó gazdik, hogyan neveljék a kutyáikat. Mondtam neki, mi értelme ennek, olyan végzettséggel, mint ami neki van , ő meg azt felelte, de apu, én ezt szeretem. És igaza van. A fiam Szikó, ezen a néven ismert fotós, egykor a dr. Beatben zenélt, ma már a fotózásnak él. Egyébként, ha álmodom a gyerekeimről, akkor mindig 4-5-6 évesek. Az volt az a korszak, amikor a szó igazi értelmében a gyermekeim voltak. Ma is azok persze, de az az az életkor, amikor még nagyon együtt van az ember a gyerekével, amikor még rád szorul, függ tőled, amikor nagyon hagyja magát szeretni. Másoktól is hallom, hogy álmaikban a kicsi gyermekeik vannak. Érdekes dolog ez.

Hogy tervezed meg egy hetedet?

-    Sehogy. Ha van valami dolgom, akkor megcsinálom, de egyébként olvasok, filmeket nézek, és mindennap legalább háromnegyed órát tempósan gyalogolok. Most egyébként is ennyi idősen arra kényszerül az ember, hogy be legyen zárva a lakásába, és tartok tőle, hogy most valóban gáz van. Nem foglalkozom ezzel sokat, de vigyázok magamra. 

Igen, csak kevés ember tud főként szellemileg ilyen friss lenni ebben a korban, mint te. Mit kell tenni azért, hogy ha azember „odaér”, megússza az elbutulást, a demenciát?

-   Nem tudom. Szerintem ez a génektől függ elsősorban, de az kétségtelen, hogy mozgatom az agyamat. Nem ücsörgök némán a parkban, engem még érdekelnek dolgok. Azzal együtt megöregedni nem nagy élmény, a tested már nem úgy működik, ahogy akarod, nem engedelmeskedik neked. Ha megkérdezik, hogy vagyok, azt szoktam mondani, hogy „vagyok, de volt jobb is”.

Sokan tisztelnek, becsülnek, nagyratartanak a kollégák közül, van olyan, akit figyelsz, kedvelsz?

-    A Kadarkai Endre. Egyszer felhívott, hogy menjek el egy beszélgetésre a Zugló tévébe. Ó, gondoltam magamban, most utazzak oda, meg Zugló tévé, na mindegy, hát elmegyek. Nagyon jól éreztem magam! Jó beszélgetés volt, érdekesen vitte a fonalat, és nagyon jó ötletei vannak. A Világtalálkozó című műsora, amiben két teljesen más területen működő embert ültet össze egy közös beszélgetésre, kimondottan zseniális. A Klubrádióban megy a műsor, de a youtube-on is el szoktam érni. Vele összefutunk azóta is a magánéletünkben.

Így a végére elárulod, miért is ezt a pályát választottad?

-    Nem akartam olyan munkát, ahol reggel blokkolni kell, mondjuk 8-kor, és délután fél ötkor jöhetsz ki. Szabad pályát akartam találni, ahol a kíváncsiságomat nap mint nap kielégíthetem, ahol az időmmel én gazdálkodom. Ez csak az újságírás lehetett, itt ugyanis individuálisan tökéletes szabad lehettem. 

Vincze Kinga

Gyógyhír Magazin