A spanyolnátha az Egyesült Államokból indult el, a Kansas állambéli Fort Riley katonai bázisról, 1918 tavaszán, az I. világháború utolsó évében. Az európai hadszíntérre a zsúfolt vonatokon és hajókon szállított amerikai katonák révén jutott el és villámgyorsan elterjedt egész Európában, ahol 1918 október-novemberében tetőzött a járvány: becslések szerint csak 1918-ban több áldozatot szedett, mint összeségében az egész első világháború. Még a legoptimistább számítások szerint is 25 millió ember életét követelte 1918-19-ben, de szigorúbb kalkulációk alapján az áldozatok száma az 50 milliót is elérhette.

Későbbi kutatások szerint az emberiségnek mintegy 3-5 százalékát pusztította el az influenza A-típusába tartozó vírus, amire akkor még nem volt orvosság.

A magas lázzal, fej- és végtagfájdalommal járó betegség tünetei megdöbbentően gyorsan, akár egyetlen nap leforgása alatt annyira súlyosbodtak, hogy a beteg életét vesztette. Ami még rémisztőbb volt, hogy igen nagy számban szedett áldozatokat a teljesen egészséges, középkorú népességből – utóbb kiderült, hogy ennek magyarázata épp a jól működő immunrendszer volt, amely túl erős választ (citokinvihar) adott a kórokozóra és elpusztította a tüdőszöveteket.

Az egészséges, 20-40 éves korosztályba tartozó betegek esetében eszerint vírusos tüdőgyulladás volt a halál oka, míg az idősebbeknél, a gyerekeknél vagy más betegség által legyengített szervezetű áldozatoknál a halál oka másodlagos, bakteriális tüdőgyulladás volt. Az oxigénhiány miatt az áldozatok bőre a halál beállta előtt gyakran kékesfeketére színeződött.

hirdetés

Nem csak Spanyolországban tombolt a járvány

A betegség elnevezése onnan ered, hogy az I. világháborúban semleges Spanyolország sajtója adott hírt először őszintén a betegségről. Sem a Központi Hatalmak, sem az Antant-országok nem engedhették meg maguknak, hogy a járványban elveszített sokezernyi áldozatról az ellenség tudomást szerezzen, emellett attól is tartottak, hogy a polgári lakosság körében pánik törne ki, így a végsőkig bagatellizálták és tagadták a tényeket.

A cenzúrázatlanspanyol sajtó ellenben a valósághoz hűen számolt be a félelmetes járványról, emiatt aztán a pandémia elején úgy tűnhetett, hogy sajátságos módon csak Spanyolországot sújtja ez az újfajta ragály, ezért is nevezték el a betegséget spanyolnáthának. Sajnos nagyon hamar a saját bőrükön tapasztalták az emberek világszerte, hogy valóban járvány van és a helyzet tragikus.

„Enyhe lefolyású, teljesen veszélytelen baj”

1918 nyarán még a magyar sajtó sem vette komolyan a dolgot, a lapok igyekeztek megnyugtatni olvasóikat, hogy egyrészt „enyhe lefolyású, teljesen veszélytelen baj a spanyol betegség”, másrészt meg csak az ellenséges amerikai hadsereg katonáinál, illetve a szintén ellenséges orosz hadifoglyoknál jelentkezett, aggodalomra tehát semmi ok. (Az Est, 1918. július 4.)

Szeptemberben azonban már jónak látták a hatóságok, hogy kisebb korlátozásokat vezessenek be, amelyek csökkentik a túl sok ember egyidejű jelenlétét zárt terekben. Javasolták például, hogy az állampolgárok csak szükséges esetben utazzanak vasúton és villamoson.

Karinthy Frigyes nem is állta meg szó nélkül: „…vasúton és villamoson csak akkor utazzam, mikor szükségem van rá – szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogy rendesen szoktam, élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam – hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást.” (Pesti Napló, 1918. szeptember 29.)

Karinthy e sorokat „A feleségem beszéli” című szatirikus cikksorozatában publikálta, amelyben egy kotnyeles pesti asszonyka szemszögéből mutatta be a korabeli fővárosi eseményeket, vitriolos humorral, ám ezzel a bejegyzéssel a fiktív napló be is fejeződött, írójának egy időre elment a kedve a tréfálkozástól.

A kalauz nem engedi villamosra szállni a maszk nélküli utasokat – Seattle, 1918 / Wikipedia

Karinthy októberben felvidéki felolvasókörútra indult és a hónap közepén Besztercebányán kapta a hírt, hogy a felesége beteg, siessen vissza a fővárosba. Mire visszaért, már csak elbúcsúzni tudott az asszonytól, aki október 17-én halt meg. Karinthyné Judik Etel – vagy ahogy férje becézte: Boga – mindössze 32 esztendős volt ekkor, és hatodik hónapos terhes. Életerős, szép és tehetséges színésznő volt, Karinthy regényes körülmények között szöktette meg őt 1912-ben az első férjétől (sőt párbajozott is a férjjel), majd két év együttélés után 1914-ben vette nőül. Nem sokkal ezután első gyermekük is megszületett, a később szintén költővé lett, tragikus sorsú Karinthy Gábor.

Ő négyéves volt anyja halálakor és Karinthy naplója szerint a felesége halálától porig sújtott írót csak a kisfia tartotta életben. Karinthy későbbi betegsége miatt gyakran idézik azt az utóbb látnokinak bizonyult naplóbejegyzést is, melyben az író, nem sokkal a felesége halála után így ír: „Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt. (…) Nyomorék lettem, egész életemre.” (Naplójegyzet, 1918. október 28.) Karinthy azután valóban agydaganatot kapott, de csak jóval később, 1936-ban.

Kaffka Margit sem tudott elmenekülni a spanyolnátha elől 

A Karinthyéknál jóval óvatosabb Kaffka Margit ekkorra már kimenekítette első házasságából való kisfiát, Fröhlich Lászlót Pestről, és 1918 szeptemberében az erdélyi Déván íratta be iskolába, kifejezetten a járványtól való félelmében. Második férjével, az orvos-biológus Bauer Ervinnel ekkor Temesváron éltek, de a háború végének zűrzavara november közepén visszaűzte a családot Pestre.

Itt kapta el az írónő és kisfia a spanyolnáthát 1918 november 26-án, és mindketten az I. Sz. Belgyógyászati Klinikára kerültek, ahol Kaffka Margit a bezárt ajtón keresztül akart átrohanni haldokló kisfiához, aki a szomszéd kórteremben feküdt és végül csak egy nappal élte túl az édesanyját.

Bár szigorú látogatási tilalom volt, Bauer Ervint, mint orvost, mégis beengedték a feleségéhez, aki végül a karjai között halt meg, 1918. december 1-jén, 38 éves korában.  A jelen lévő orvostanhallgató, Jaulusz Borbála így emlékezett vissza haláltusájára: „Megdöbbentünk Kaffka Margittól. Az arca szilvakék volt. Én az első pillanatban azt hittem, hogy a kék anyaggal bevont ágyneműje reflektál az arcán, de ez a halál reflexiója volt.” (Kaffka Margit utolsó napjai, Válasz 1949.)

Az írónő halála mélyen megrázta az irodalmi közélet nagyjait, temetésén Móricz Zsigmond és Babits búcsúztatta. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra kisfiával együtt, erről így írt Schöpflin Aladár: „Zord idő volt, ólmosszürke az ég, napközben daraeső esett. Lent a városban forradalmi zűrzavar, a pánik rettenetét vad kiáltozás leplezte, mindenki rettegett önmagáért, Magyarországért, a spanyoljárvány úgy haladt végig házról házra, lakásról lakásra, mint a bibliai öldöklő angyal. Itt fenn a hegyoldalban, kevesen voltunk, temettük Margitot.” (Schöpflin Aladár: Kaffka Margit síremléke, Nyugat, 1939. július)

Közvetve Ady halálát is a spanyolnátha okozta 

Sógornője, Ady Lajosné visszaemlékezése szerint az akkor már nagybeteg Ady Endrét is mélyen lesújtotta Kaffka Margit tragikus halála. Adynak 1918 novemberében a harmadlagos szifiliszből eredő agyvérzése lett, ettől részlegesen lebénult és állandó ápolásra szorult. 1919 januárjában azonban feleségével, Csinszkával együtt ők is elkapták a spanyolháthát. Csinszka rövidesen kilábalt a betegségből, ám a legyengült költő szervezetében a kór tüdővizenyőt okozott, így végül a spanyolnátha következtében kialakult tüdőgyulladás okozta Ady halálát, 1919. január 27-én.

1919 nyarára a szörnyű kór megszűnni látszott, a járvány lenyugodott – ám eddigre több tízmillió ember halálát okozta szerte a világban. Nem is szűnt meg teljesen, később is visszatért még egy-egy hullámban, bár szerencsére lényegesen kevesebb áldozatot követelve.

A Madeirára száműzött IV. Károly, az utolsó magyar király például az 1922-ben ismét (bár enyhébb formában) visszatérő újabb spanyoljárvány áldozata lett. Az azóta eltelt évtizedekben sokat foglalkoztak a járvánnyal különböző nemzetek kutatói, és úgy találták, hogy az emberiség történelmében csak a középkori pestisjárványok okoztak nagyobb pusztítást, a spanyolnátha a második legnagyobb pandémia volt a Földön.

Dávid Andrea
irodalomtörténész
 

Gyógyhír Magazin