Bár soraiból gyakorta fény derül hipochondriájára, élete végén már valóban nagyon súlyos betegségekkel kellett megküzdenie. Egész életében erős dohányos volt, ennek következményeit pedig már középkorú férfiként kezdte érezni és próbálkozott is a leszokással, mindig sikertelenül. Csak a legutolsó években, már valóban a halál árnyékában volt képes letenni a cigarettát, iszonyú erőfeszítéssel – amikor szinte már mindegy volt. 

Gyermekkorában skarlátot kapott, később ennek tulajdonította ideges szívbaját és rövidlátását is. Ami a rövidlátást illeti, az biztosan nem a skarlát következménye volt, inkább genetikailag örökletes probléma, ennek bizonyítéka, hogy a költő mindkét gyermeke, „Lóci” és Klára is erősen rövidlátók voltak, így valószínű, hogy Szabó Lőrinc is a felmenőitől örökölte.

Amikor pedig a költő „ideges szívbaj”-ra hivatkozik írásaiban, inkább a hajszolt életmódból adódó pszichoszomatikus betegségre szoktak gyanakodni. Életmódjára a sok, sok és még több munka volt jellemző, és általános egészségének bizonyára nem használt a negyedszázadon át tartó kettős élet sem (felesége, Mikes Klára mellett 25 évig folytatott nyílt viszonyt Vékesné Korzáti Erzsébettel, aki élete szerelme volt, de végül 1950-ben öngyilkos lett).

Ehhez társult a költészetének egyik fő ihletforrását adó erotikus élmények állandó hajszolása, különféle lányokkal, asszonyokkal – ez az életmód, a rengeteg munkával és cigarettával kiegészítve korán felőrölték egészségét.

hirdetés

Egy évizedre elhallgattatták

Mindehhez járult még az a lelki trauma, hogy 1945 után költőként egy évtizedre elhallgattatták, mivel 1938 és 1942 között sajtótudósítóként több magyar politikust (például Horthy kormányzót) kísért el hivatalos külföldi útjaira és vett rész kulturális delegációkban.

1942-ben még a Weimari Költői Napokon is részt vett – ezt a saját barátai sem nézték jó szemmel –, és e politikai tévelygések következménye volt aztán a háború utáni felelősségrevonás és az irodalmi életből való kiszorítás. 

1945 és 1954 között úgyszólván csak műfordításokból tudta fenntartani magát és családját. És bár írni ekkor csak az íróasztalfióknak tudott, nem túlzás azt állítani, hogy e minden szempontból nehéz esztendőkben érte el költészetének valódi csúcspontját.

Pontos részletesség jellemző a lírájára

Szabó Lőrinc verseinek és egyéb írásainak legjellegzetesebb vonása az a pontos részletesség, amellyel a költő az őt körülvevő világot és benne önmagát megéli és megjeleníti.

Mindegy, hogy filozofikus gondolatról, szerelemről vagy épp influenzáról van szó éppen, a precíz, részletes és poétikus leírás szinte kézzel foghatóvá, átélhetővé teszi az olvasó számára az aktuális élethelyzetet.

Egy átlagember, ha influenzás lesz például, állapotát úgy jellemzi, hogy rosszul van, fáj a feje, a torka, nehezen lélegzik stb., de nem így a költő: „… megint leütött az első influenza! (…) Lázam nincs. (…) De azért szörnyen kínoz ez a förtelem, szigonyokkal szaggat, ahogy tegnapelőtt még a torkomat és a garatomat nyúzta vérespirosra s tartotta sóban, paprikában. (…) Hű, de dagadt a fejem, de lötyögött benne a sajgó, megolvadt ólom, ahogy mozdulatonkint mozdult és csapódott hozzá, mint valami fájdalomtenger, a koponyám belső … no, mondd már, mijéhez! …hát, mondjuk, hogy a koponyám belső barlangfalához (…). És hogy égetett a lélegzetvétel: egy költő azt mondaná, hogy lángszórókkal perzselte végig az orrnyílásaimat, gégémet, fene-tudja-mimet! Mondom neked, ha a lelkiismeret úgy tudna gyötörni, ahogy a kezdeti influenza, kevesebbet bűnözne az emberiség.” – írja orvosának, Dr. Tompa Kálmánnak 1954. október 10-én. 

Vesekő-rohamok és sokízületi gyulladás is gyakran keserítették meg az életét, a vesekövek miatt többször kórházi kezelésekre is szorult. Az ízületi gyulladásról verset is írt: „ez a sok sajgó dagadás, / ez a sok áradt rém, ezek / a villámló térdek és bokák, / ezek a mennydörgő kezek, / ezek hasogatják agyam / és csak kínjaim tudata /emlékeztet még néha rá, / hogy ember voltam valaha” (Sokízületi gyulladás, 1954.)

Magasvérnyomás-betegséget is megállapítottak nála

1950. április 26-án este, minden előzmény nélkül vért kezdett hányni. Ezt ő maga „tüdővérzés”-nek titulálta, de az alapos kórházi kivizsgálás végül magasvérnyomás-betegséget állapított meg. Később többször is volt kötőhártya-bevérzése, de a nagy piros foltok 8-10 nap alatt felszívódtak a szemében. Bár szófogadóan szedte a vérnyomáscsökkentőket, orvosa mégis azt írja egy 1951-ben kelt levélben, hogy a költő vérnyomása labilis, 150 és 220 között ugrál.

Dr. Tompa 1951-ben többször is szigorú pihenést írt elő számára, mivel erős szédüléssel, hányással, olykor ájulással kísért rosszullétei jelentkeztek, amelyek fölött az orvos nem hunyhatott szemet. Szabó Lőrinc ezért Tihanyba utazott, Illyés Gyuláék nyaralójába, ott élte át első szívinfarktusát 1951. október 10-én, melyet lábon hordott ki.

Olyan részletességgel örökítette meg az esetet egyidejű feljegyzéseiben, ami orvostörténeti ritkaságnak számít. Ötpercenként jegyezte le aktuális állapotát, hogy mit érzett és mire gondolt, hogy hol szúrt és mi fájt, milyen tablettákkal próbálta gyógykezelni magát.

Amikor már annyira fájt, hogy írásra képtelen volt, Illyés Gyulának mondta tollba az érzéseit.

Utóbb versben is megörökítette azt a rettenetes éjszakát: „Ötpercenkint jegyeztem. (…) / Görcsre görcs. Megint! / (…) Végűl csak e szakadó fonalon / kötött a világba a tudatom: / az, hogy fájok. Barát és szeretet / most már csak tehetetlen tanu lett; / kérleltem is: „Menj Gyulám, te se láss…” / Hajnalra mégis fátylas zsongulás… / S reggelre újra tó s hegy, s újra Én!... / (Ötvenegy október tizedikén)” (Szívtrombózis, Tihany, 1951.)

Mintha mi sem történt volna...

Másnap reggel, mintha mi sem történt volna, kikelt az ágyból és átgyalogolt (!) Füredre, a Szívkórházba. Ott csináltak egy EKG-t, de mivel az infarktus annyira friss volt, az EKG nem mutatta ki. Ezen felül a füredi orvos – hallva, hogy a beteg a saját lábán jött át Tihanyból – úgy ítélte meg, hogy nem lehet súlyos a baj és elbocsátotta a költőt. Az fogta magát és még aznap áthajózott Földvárra, onnan gyalog átment Szárszóra, meglátogatni elhalt szerelme, Erzsike régi háziasszonyát és barátnőjét. Majd ismét gyalog vissza Földvárra, és csak ezek után tért vissza este hajóval Tihanyba, ahol Illyés Gyula már meglehetős aggodalommal várta.

Csak hetekkel később, már Budapesten, a Haynal Imre professzor által vezetett belgyógyászati klinikán állapították meg, hogy nem anginás rohama volt októberben (ahogy a költő hitte), hanem elülsőfali infarktusa.

A balatoni gyalogtúrákkal megfejelt első szívinfarktust 1954. december 30-án követte a második, amit ismét lábon hordott ki. Ezúttal hátsófali infarktust mutatott ki az utólagos kórházi vizsgálat. Később is gyakran jelentkeztek erős mellkasi görcsei (angina pectoris), de ezekhez Szabó Lőrinc már egyre jobban hozzáedződött és néhány tablettával tudta orvosolni a fájdalmat. 

„Aki még egy negyedórát tud adni, adja meg”

1957. szeptember 12-én, ismét Illyés Gyuláék tihanyi házában, ahogy egy levelében írta: „rám vetette árnyékát a nyomorult (harmadik) szívtrombózis”. Mentővel vitték a füredi Szívkórházba, ahol a kialakult tüdővizenyő miatt tüdőcsapolásra volt szükség.

Azt hitték, a beteg nincs eszméleténél, amikor az egyik jelen lévő ápoló megjegyezte: „Érdemes még ezért a negyedóráért?” – mire Szabó Lőrinc csukott szemmel váratlanul így szólt: „aki még egy negyedórát tud adni, adja meg”. Mindezt Illyés jegyezte fel a naplójában.

A költő végül nem negyedóráig, hanem még három hétig élt. 1957. október 3-án halt meg és a boncolás kimutatta, hogy a halál oka nem infarktus volt, hanem a bal tüdő hörgőjéből kiinduló rák, amely közvetlenül ráterjedt a mellhártyára és nyomást gyakorolt a tüdő egészére. A daganat már a környező nyirokcsomókra is átterjedt, a vér útján szétszóródott áttétek pedig úgyszólván az összes létfontosságú szervét megtámadták. Mindössze 57 éves volt.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin