Születésekor némi fizikai deficittel indult neki az életnek: komplikációk adódtak a szülésnél, ezért a későbbi költő idő előtt és császármetszéssel jött a világra, kis súllyal. Később is vézna, alacsony, gyönge gyerek volt, sokat betegeskedett – hátgerinc-ferdülésről és gyenge tüdőről írt későbbi leveleiben, illetve szamárköhögésről, kanyaróról, vakbélgyulladásról, difteritiszről és krónikus mandulagyulladásról. Emiatt többször meg kellett szakítania tanulmányait, és az alsóbb osztályokat magántanulóként végezte el otthonról.

Egyedüli gyerek volt, így a magányt is korán megtapasztalta. Édesanyja, a különösen művelt, négy nyelven beszélő és irodalomrajongó Blaskovich Mária már egészen kicsi korától kezdve ösztönözte fiát az olvasásra-írásra, ennek köszönhetően a költő már négyévesen megtanult írni és azonnal versekben fogalmazott, amit büszke édesanyja lelkesen dokumentált.

A kissé talán túlzó anyai gondoskodás, az állandó betegeskedés, az egykeség és az apró gyermekkorától belénevelt kiválasztottság-tudat eredménye az lett, hogy ő maga is csodagyerekként tekintett magára és mindig kissé kívülálló maradt.

hirdetés

Amikor 11 évesen ismét iskolába járhatott és a szombathelyi reálgimnáziumban kortársak közé került, azok nem tudtak vele mit kezdeni: „formátlan gyerekkorom igen furcsa egyéniséggé nevelt, ezért az osztálytársaim csúfoltak, a lányok kinevettek” – írja egy magánlevélben később. A tanárok is vegyesen viszonyultak hozzá: „nehezen viselnek el »komoly« helyeken és így a szombathelyi reálból kikopott a becsületem, tehát átmásztam a győribe. Már itt is olyanféleképpen vagyok: tanáraim közt van, aki zseninek, van, aki hülyének tart, és van olyan is, aki anélkül, hogy valamilyen csoportba is sorozna, utál.” – írja 18 évesen, gimnazistaként Kosztolányi Dezsőnek.

Tizonnyolc évesen már országosan ismert költő

Ekkor már országosan ismert költő, több verse megjelent a Nyugatban is, Babitscsal, Füst Milánnal és Kosztolányival levelez, Kodály Zoltán megzenésíti egyik versét, az Öregek-et, amit a költő 15 évesen írt – ettől kezdve Kodállyal is állandó kapcsolatban marad, többször dolgoznak együtt. Kosztolányi Rimbaud-hoz hasonlítja, Babits egyenesen úgy nyilatkozik, hogy Weöres-ben látja az utódját, tehát nem túlzás azt állítani, hogy valóban csodagyerek volt és kivételes költői pálya elé nézett.

„Gyermekkorom óta a nyilvánosság előtt alakulok, s az ország nagyjai tanítottak-pártoltak: Babits, Kosztolányi, Kodály. Engem a saját hazám dajkált költőjévé.” – írja 1946-ban. A túl korai, üstökös-szerű berobbanásnak viszont megvolt az ára: Weöres esetében teljesen kimaradt a serdülőkor és ennek később, főleg a nőkkel való viszonyában látta kárát.

„Nem nagyon értettem én a lányokhoz (…), szakértelmem addig terjedt, hogy kétszer sikerült gonorrheát kapnom. (…) Többnyire én áhítoztam a lányok után és többnyire hiába.” Mindkét fertőzés 1936-ra esett, és elhúzódó kórházi tartózkodásokhoz vezetett, mivel a nemi betegség szövődményekkel is járt és nehezen gyógyult: átterjedt a prosztatára és a herékre is, ami esetleg nemzőképtelenséget okozhatott (Weöres és későbbi felesége, Károlyi Amy házassága gyermektelen maradt).

Férfiként is kissé furcsa, infantilis küllemű ember volt: alacsony, törékeny testalkatú, melyhezjellegzetesen éneklős, vékony, gyermekes hang társult – ha interjúit nézzük, az a benyomásunk támadhat, hogy a költő rá is játszott erre a gyermekességre, olykor komolytalanságra. Több visszaemlékezésben is olvashatjuk, hogy az első találkozáskor mindenkinek egy kis manó vagy kobold jutott eszébe róla. Barátainak idős korában is csak „Sanyika” volt, ami elég sokat elmond személyiségéről.

Nem kímélte az egészségét

Egészségét nemigen kímélte, már tizenéves korában erősen dohányzott és ivott is, főleg bort. Mindig éjjel dolgozott, általában reggel nyolcig, kilencig – ezt azzal magyarázta, hogy éjjel csönd van, nem zavarja senki, nem hívják telefonon, nem csenget a postás és egy viszonylag hosszú, egyhuzamban munkára fordítható, békés időtartamot nyújt számára az éjszaka, amely a nappal nyugtalanságával nem összevethető. Persze leginkább alkohollal és kávéval tudta magát ébren tartani, mert napközben csak néhány órát aludt, délelőttönként.

Amikor 1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt, egy kötelezvényt írt alá két tanú előtt: „Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy egy nap fél liter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévente egyszer.”

Károlyi Amy, aki négy évvel idősebb volt nála, negyven éven át igyekezett betartatni vele ezt az ígéretet, ami nem volt egyszerű, mert Weöres találékony módszerekkel igyekezett alkoholhoz jutni, de felesége rendszerint egy lépéssel mindig előtte járt és egyébként is szerető, de szigorú gondoskodással anyáskodott fölötte.

Lator László szerint „ha nem jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában” – és ez alighanem igaz is volt, mert Károlyi Amynak házasságuk egész ideje alatt résen kellett lennie, hogy férjét az alkoholizmustól megmentse.

Sokat volt kórházban

Gyenge fizikumát mindenféle változatos betegségek kezdték ki, sok időt töltött különböző kórházakban. 1940-ben azt írta Vas Istvánnak, hogy „amikor, mint most is, aránylag egészséges vagyok, ez szinte csak intervallum a sok betegség között.”

Főleg tüdőgyengesége okozott sok szenvedést számára, amiről egyébként úgy gondolta, hogy kezdődő tüdőbaja van. 1931-ben, 18 évesen így írt Kosztolányinak: „Tüdőcsúcshurutom van, ami szörcsög, légcsőhurut kíséretében, ami sípol, és ezt kiegészíti a gégehurut, ami zörög, így egyetlen lélegzetvételem is valóságos egzotikus zörejkoncert, összetett disszonancia.”

Húszévesen nikotinmérgezést kapott, három évvel később epehólyag-gyulladással (amit ő sárgaságnak nevezett) került kórházba. Ekkor komolyan megriadhatott, mert egy időre még az alkoholról is lemondott. Aranyere is sokat kínozta, sőt két alkalommal a klinikai halál állapotából hozták vissza: először egy szívinfarktust, majd egy bélelzáródást élt túl,a szerencsének és a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően.

Szenvedéseit részletesen ecsetelte a barátainak írott leveleiben, de olykor versekben is megörökítette: „Kórházban írom ezt a versemet, / Az ablakomból nagy darab eget / látni s a várost és a földeket. (…) Hány napja már? és hány éjjele már? / a szenvedés, mint őrt álló huszár, / áll bennem, áll. És néha föl-le jár.” (Kórházban, 1933)

Depressziós lehetett

Kedélyállapota is meglehetősen hullámzó volt – ő maga gyakorta neuraszténiának nevezte azt az állapotot, amelyet ma, a tünetek alapján inkább depressziónak mondanánk.

A túlzott önkritika, az aggályoskodás, a kedvetlenség és pesszimizmus, a gyakori panaszkodás változatos tárgyakban, a szerfüggőség és a pihenésre való képtelenség egyaránt erre utal. Különösen a sötét, téli hónapok viselték meg: „Elmémet a penészgombák belepték / és az átkozott februári esték. / Meddig látszom ki takaróm alól? / És meddig enyém a száj, aki szól?” (Depresszió, 1984)

Már egészen fiatalon, 16 évesen kórházi kezelésre szorult, „neuraszténia” miatt. 1935-ben egy Jékely Zoltánnak írt levelében találóan fogalmaz: „Azt kérded, hogy őrült vagyok-e? Kérlek szépen: ha szín-normális volnék, akkor nem írnék verseket, vagy legalábbis hiába írnék: az a különbség teszi költővé az embert, ami a többiektől elválasztja. Voltam már idegorvosi kezelés alatt is.”

A sokféle nyavalya ellenére egészen szép kort élt meg, amiben biztosan jelentős szerepe volt Károlyi Amynak.

Élete végén Weöres már tudatosan barátkozott a halál gondolatával: „Életemben kétszer voltam a klinikai halál csodálatos állapotában, lélegzet és szívműködés nélkül. Mégsem tudom, milyen a halál, csak azt tudom, nem kell félni tőle: nyugalmat és hatalmat hoztam onnan.” (Jegyzet az elmúlásról, 1980)

76 évesen, agyvérzés következtében halt meg, hosszabb kórházi ápolás után. Károlyi Amy végig mellette volt, és amikor utolsó perceiben azt kérdezte tőle, mi fáj, a költő így válaszolt: „Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.” – ezek voltak az utolsó szavai.

Gyógyhír Magazin