Tóth Árpád a visszaemlékezések szerint gyermekkorában is gyenge fizikumú, beteges fiúcska volt és már középiskolás éveiben jelentkeztek nála a tüdőbaj szörnyű tünetei: csillapíthatatlan köhögés, vérköpés, tüdővérzés. Hogy megerősödjön, egyik gimnáziumi osztálytársa, Schöntag Alfréd szülei többször is meghívták őt felvidéki nyaralójukba, Svedlérre, jó levegőt szívni.

Itt, egy közös nyaralás alkalmával, 1911-ben ismerte meg későbbi feleségét, Lichtmann Annát. A találkozásból szerelem, majd együttélés lett, ám összeházasodni évekig nem tudtak, mivel erre egyiküknek sem volt elég pénze. Anna kezdő tisztviselő volt Debrecenben, Tóth Árpád pedig házitanítóskodásból, vers-és cikkírásból tartotta fenn magát, de szüleit is támogatnia kellett. Hat éve éltek már együtt, amikor Tóth Árpád 1917-ben a Nyugat mecénásához, báró Hatvany Lajoshoz fordult, és pénzt kért tőle az esküvőre.

Hatvany, aki a magyar írók, költők bőkezű támogatója volt, nem tagadta meg a segítséget, ahogy az egyre gyakoribbá váló tátrai kezelések költségeit is ő állta, így volt lehetősége a költőnek, ha nem is gyógyulni, de állapotát valamelyest szinten tartani.

Ebben az időszakban az egész közép-európai térség legveszedelmesebb népbetegsége volt a tüdőbaj (akkori nevén gümőkór), melynek pusztítása az első világháború éveiben csak még nagyobb méreteket öltött és mivel gyógymódját még nem ismerték, a betegeknek legfeljebb a tüneteit tudták enyhíteni. Pedig az orvostudomány már a 19. század közepe óta kitartóan kereste a tüdőbaj okát, de nem ismerték a kórokozót, ezért a gyógymódot úgy próbálták megtalálni, hogy megnézték, melyek azok a társadalmi csoportok, foglalkozások, esetleg földrajzi helyek, ahol a tüdőbaj előfordulása ritkább.

hirdetés

Sorozatos vargabetűk után meglett a válasz 

Így jutottak el először a havasi pásztorokhoz, akik sosem voltak tüdőbajosok – ám a korabeli orvosok ezt akkor még nem a hegyi levegőnek, hanem a pásztorok által gyakran fogyasztott tejsavónak tulajdonították és egy ideig savókúrát javasoltak a gümőkóros pácienseknek.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy a tejsavó nem gyógyítja a tüdőbajt, arra jutottak, hogy talán az állatok szaga, az istállók kipárolgása védheti meg a pásztorokat a betegségtől. E némileg zavarbaejtő „felfedezés” hatására

Svájcban építettek is olyan szanatóriumot, amely egy tehenészetre nézett és a szobákban egy fatábla félretolásával „a mellbetegnek előnyös tehénszag közvetlenül a szobába emelkedett”.

Ám rövidesen kiderült, hogy a tehénszaggal való gyógyítás is zsákutca. Ezek után – még mindig a 19. században – a kutatók érdeklődése a nomád tatárok és az állandóan hajón élő tengerészek felé fordult, mint ugyancsak a tüdőbajtól csodálatosképpen védett csoportok.

A tatárok esetében ismét azt vizsgálták, mit esznek-isznak és rábukkantak a kumiszra – ami azonban ugyanúgy nem segített a tüdőbajon, mint korábban a tejsavó. Ám a tengerészek esetében már gyanakodni kezdtek, hogy talán a folyamatos friss és tiszta, sós tengeri levegőn való tartózkodás lehet az oka annak, hogy a tüdőbaj elkerüli őket és végül ugyanerre jutottak a nomád tatárok esetében is, akik szintén egész napjukat a szabad levegőn töltötték, éjjel pedig szellős sátorban aludtak, ahol mindig friss volt a levegő.

Végül a 19. század végére az orvostudomány eljutott oda, hogy a tüdővész a friss, tiszta, tengeri vagy hegyvidéki levegővel gyógyítható, vagy legalábbis lassítható a betegség lefolyása.

Az első európai tüdőszanatóriumok Svájcban létesültek, és a később Thomas Mann Varázshegy-e által megörökített Davos mintájára jött létre az Osztrák-Magyar Monarchia területén az újtátrafüredi szanatórium 1876-ban. A Tátra akkor még nem különleges klímája, hanem savanyúvíz-forrásai miatt volt híres és alapvetően ivó- és fürdőkúrára jártak ide az emberek, nyáron.

Ám 1876-ban Dr. Szontágh Miklós, aki fürdőorvosként érkezett Ótátrafüredre, egy új szanatóriumot alapított, amely már a levegőkúrát népszerűsítette és télen is várta a gyógyulni vágó betegeket. Így jött létre Újtátrafüred, központjában a Szontágh-szanatóriummal és lett az első magyar tüdőgyógyintézet, sőt, az első, télen is működő magaslati kúrahely.

Egy 1887-es balneológiai kézikönyv már úgy említi Újtátrafüredet, mint „a tüdőbetegek téli asylumá”-t.Szontágh halála után fiatalabb kollégái, majd a század elején a fia, ifj. Dr. Szontágh Miklós vette át a szanatórium vezetését, aki tovább bővítette azt és 1917-ben kezdte építtetni a Palace szanatóriumot, ezt a hatalmas, modern gyógyszállót, ami 1925-re készült el és lett immár az újonnan létrejött Csehszlovákia legjobb szanatóriuma.

Hatvany jóvoltából juthatott a kezeléshez 

Tóth Árpád – Hatvany jóvoltából – megfordult Ó- és Újtátrafüreden is, nem is egyszer. Utolsó éveit lényegében már a Palace-ban élte le. Itt írta 1925 októberében megrendítő erejű versét, melynek címe: A Palace-ban… „Hát újra itt. Őszi hegyek közt, / Újra rosszkedvűn, betegen, / Köhécselni a többiek közt, / Míg szél üvölt a szirteken. / Akik szeretnek, messze vannak, / Akit szeretek, messze van, / - És jaj, tán minden veszve van."

Ugyanitt olvasható a szanatóriumi ápoltak szomorú mindennapjainak leírása, a szívszorító, groteszk igyekezet, amellyel a halálos betegek a gyógykezelést az üdülés jelmezébe próbálják öltöztetni: „Elnyújtózom a fekvőszéken, / Akárcsak egy kezdő halott, (…) De szól a gong. A vacsorára / - Legfőbb szertartás itt – gyerünk! / Illatszert kenek koponyámra, / Rendben a nyakkendő, az üng? / Feszülten ül ki-ki helyére, / A Vigaszt lessük… s torz, derűs / Shimmybe kezd egy hegedűs; / Dekadens és szőke fejére / A hölgyek gyúlt mosolyt dobálnak; / A nagy terem zajos lokálnak / Fonák és fájó párja lesz: / Az esti lázak bárja ez!”

És ahogy az Tóth Árpád lírájára annyira jellemző, a pillanatnyi benyomások rögzítése a lét értelmével kapcsolatos filozofikus töprengésre készteti: „…mit ér a / Földi ember csöpp élete, / Amelynek rossz kín a fele? (…) De lehet-e repűlni annak, / Ki teste rabszolgája lett, / Kinek már mindenekfelett / Csak „hő”-i és „kiló”-i vannak, / S ki csak csomó rút vegyi bomlás?”

Hízókúrára fogták a költőt 

Az állandó hőmérőzés és testsúlymérés a szanatóriumi életforma kötelező eleme volt.Tóth Árpád egész életében vékonydongájú férfi volt, de többször valóban vészesen lefogyott, például 1916 nyarán csak 57 kiló volt. Ezzel nem volt egyedül: a tüdőbetegek többnyire gyenge fizikummal bírtak és az orvosok a gyógyulás első lépéseként a testi megerősödést javallották.

A Palace-ban ezért nagy hangsúlyt helyeztek a jó konyhára, főszakácsnak Csáky Sándort, a neves magyar szakácsművészt, a Csáky-rostélyos atyját fogadták fel. A huszadik század szakácsművészete című, 1929-ben kiadott művében leírja a Palace-ban alkalmazott hízókúra receptjeit, amelyek rengeteg cukrot, tejszínt, csokoládét, fehér kenyeret és „zsemlyét”, lekvárokat, vajat, majonézt, burgonyát és tejfölt tartalmaztak. 

Az örvendetes hízásról Tóth Árpád is beszámol 1925. március 19-én kelt levelében, melyet Mikes Lajosnak, Az Est-lapok szerkesztőjének írt (az ő lánya, Mikes Klára, aki Szabó Lőrinc felesége volt, szintén gyakori vendég volt a Palace-ban, többször Tóth Árpáddal együtt gyógyultak ott): „a rend kedvéért jelentem, hogy pár napon belül befejezem itteni kúrám és hazautazom. Otthon egy heti átmeneti lustálkodás után elsején annak rendje és módja szerint szomorúan újra munkába állok. Szomorúan, mert Szontagh főorvos szerint a betegségem épp most mutat nagyszerűen javuló tendenciát, és marha vagyok, hogy hazamegyek, mert most valószínűleg meggyógyulhatnék. Híztam több mint négy kilót és zörejeim is szépen visszafejlődtek.”

Ugyanebben a levélben írja, hogy eljátszott a gondolattal, hogy itt, a Tátrában keres állást és áttelepül családjával együtt, de nehézkes volna megoldani a honosítást, mert a csehszlovákok „a régi idevalósiakat is lépten-nyomon kitessékelik”.

A tátrai kezelések azonban csak időleges gyógyulást hoztak: a költő állapota Budapestre visszatérve mindig hamar romlott. 1928-ban már annyira gyenge volt, hogy nem tudott ismét a hegyekbe utazni, így a budapesti, Tamás utcai szanatóriumba utalták. Itt érte a halál, 1928. november 7-én hajnalban. Mindössze 42 éves volt.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin