Családi élete is irigylésre méltóan harmonikus volt: bár szerény anyagi körülmények között, de boldogan és elégedetten élt zempléni birtokán, Széphalmon népes családja körében. Kiterjedt levelezéséből tudható, hogy – az anyagi gondok ellenére – kapcsolata feleségével, Török Sophie-val és hét gyermekével kifejezetten boldog és szeretetteli volt, sok örömet adott az idős írónak. Alkotóereje teljében volt még, amikor a kolera elragadta. Utolsó leveleiből hiteles képet kaphatunk a járványról és a nyomában járó lázadásról is.

hirdetés

Ötven százalékos mortalitással pusztított a kolera

A kolera – vagy ahogy akkor hívták: ragadványos epekórság, epemirigy, görcsmirigy, napkeleti hányszékelés – Bengáliából indult el 1817-ben, és 1830-ban érte el a Habsburg Birodalmat. Minden valószínűség szerint az 1830-as lengyel felkelést leverő orosz katonaság tatár és más közép-ázsiai egységei hurcolták be a kórt Galíciába, onnan pedig a tiszai sószállítók hamar továbbvitték a folyó mentén az Alföldre.

1830 decemberében a császári hatóságok katonai kordont állítottak fel Galícia és a Magyar Királyság határán, ami egy ideig megfékezte a járvány továbbterjedését, ám a kordont túl hamar, márciusban feloldották, ami utóbb végzetesnek bizonyult.

A járvány betört Magyarországra és a kordon 1831 májusában történő visszaállítása már nem segített, inkább rontott a helyzeten, mivel az emberek és főleg az élelmiszerek szabad mozgását akadályozva erős ellenérzéseket szült, és végül is megágyazott a lázadásnak. 1831 nyarára a kolera az egész országra átterjedt és 50%-os mortalitással pusztított. Mintegy 465 ezer megbetegedést számláltak, ebből 250 ezer halállal végződött.

Az északkeleti megyékben nagyon rossz volt a helyzet 

A járvány különösen erős volt Kazinczy szűkebb pátriájában, az északkeleti megyékben (Zemplén, Szepes, Sáros, Abaúj), így ő folyamatosan tájékoztathatta ismerőseit, barátait az aktuális helyzetről: „… tisztemnek ismerem elmondani, amit tudok, de előre bocsátván, hogy nem sokat tudok; mert Zemplény el van zárva. (…) Munkácsról érkezett hírek szerint, a sót Máramarosból Tokajba szállító oroszok és oláhok a cholerát Ugocsában elterjesztették. Utána küldöttek a mirigyeseknek, közzűlök elfogattak; némelyíke, félvén a bajtól, megszökött, s a bajt Szatmárban (nevezetesen Cseke helységben, hol a mi Kölcseynk), Szabolcsban, Beregben elterjesztette.” – írja 1831. július 16-án.

A hatóságok tehát megpróbálták elfogni, elkülöníteni a terjesztőket, de nem elég hatékonyan: akik megszöktek, továbbadták a ragályt. Kölcsey 1831. július 2-án Csekéről írt levelében a kór terjedésének másik okát is megvilágította: „Június utolsó felében a sós szálakon lévő oroszok közt kiütött a veszedelmes vendég, ezek félvén, hogy letartóztatni fognak, halottjaikat a Tiszába hányták…”

A hatóságok – hogy megakadályozzák a járvány átterjedését a Dunántúlra – július 16-án kordonnal zárták körül Pestet és lezárták a Budára vezető hajóhidat is (akkor még nem volt meg a Lánchíd), valamint betiltották az augusztusra tervezett pesti vásárt is, ám mindezt különösebb magyarázat nélkül.

Napról napra nőtt az elégedetlenség

A következmények enyhítésére sem tettek kísérletet – pedig a következmények súlyosak voltak. A belső kereskedelem a kordonok miatt lényegében megszűnt, az iparosok nem kaptak nyersanyagot, a termelők el voltak vágva a piacoktól. Az iparosok és kereskedők alkalmazottaikat kénytelenek voltak elbocsátani, akik azonban haza nem mehettek, de élelmet sem hozhattak be a városba.

A Pesten tanuló dunántúli diákokat sem engedték haza, holott a tanév már véget ért és az ő kosztpénzük is elfogyott. A pénztelenség, az éhezés és az elégedetlenség napról-napra nőtt és semmit nem lehetett tudni a hatóságok további szándékairól.

Kazinczy is problémásnak látta a hatósági tájékoztatás hiányát és következetlenségeit: „Hogy a nép tökéletes bizodalommal légyen a kormány rendelései eránt, szükséges volt volna tudtára adni a publikumnak, hogy melly koleraesetek adták magokat elő (…) s továbbá eleven szinekkel leírni a tett rendelések szükséges voltát.”

Ám mivel ez nem történt meg, a pesti diákok és a munka nélkül maradt szegények fellázadtak és követelték a hajóhíd megnyitását, mindhiába. Így aztán megtámadták a hidat őrző katonaságot, majd fogadókba, kávéházakba törtek be, fosztogattak, míg végül a katonaság a tömegbe lövetett és válogatás nélkül fogdosta össze az embereket, a teljesen vétlen járókelőket is beleértve.

Kazinczy nagyon eltúlzottnak érezte ezt a reakciót: „Volt-e szükség a fegyvertelen népre lövetni? (…) A katonaság keresve kereste a vérontást.” – írja, pedig a java még csak ezután következett.

Maguk az urak „csinálták” a járványt

A pesti lázadást ugyan egy nap alatt leverték és a dunántúli diákokat hazaengedték, de az északkelet-magyarországi helyzet csak ezek után eszkalálódott. Érdemes tudni, hogy a kolera főleg a szegény, alultáplált, és nyomorúságos viskókban, rossz higiénés körülmények között élő jobbágyok körében aratott, az udvarházak, kúriák lakóit többnyire megkímélte.

Kölcsey is azt írja fent idézett levelében, hogy „halottaink közül még alig volt valaki, kit vagy régi nyavalygás, vagy rendetlen életmód előre nem készítettek volna.” Az írástudatlan parasztok így azt látták, hogy ők igen, de az urak nemigen halnak meg.

Nem kellett sok hozzá, hogy elterjedjen a rémhír: az urak szánt szándékkal törnek a pórnép életére, és a járvány örve alatt akarják kiirtani őket. Olyan elképzelések is szárnyra kaptak, hogy maguk az urak „csinálták” a járványt, merő rosszindulatból.

Gyanújukat fokozta a – szintén minden előzetes tájékoztatás nélkül – kutakba szórt bizmutpor, amivel a hatóságok az ivóvizet akarták fertőtleníteni, de a parasztokat ez halálra rémítette, mert szándékos mérgezésnek hitték.

Az elégtelen tájékoztatás és a nem mindig következetes intézkedések párosultak az egyszerű nép tudatlanságával és a rémhírek által kiváltott pánikkal, ennek lett aztán egyenes következménye a koleralázadás néven ismert szomorú eseménysor. 

Szörnyű és kegyetlen lincselések

Kazinczy utolsó levelében részletesen leírja, hogy a fellázadt parasztok előbb az orvosokat, patikusokat és a vármegyei tisztviselőket meg a földesúri ispánokat támadták meg, aztán a földesurakat, azok házanépét, a papokat, kereskedőket és – ahogy az ilyen felfordulások esetén lenni szokott – a zsidókat is.

Nem kímélték a nőket, öregeket és gyerekeket sem, szörnyű és kegyetlen lincseléseket vittek véghez, melyeket olvasni is borzalom.

„Általánosan véve azt lehet mondani, mennél miveletlenebbek valának valamelly helység lakosai, annál borzasztóbb tetteket cselekvének; a kevéssel miveltebbek tettei noha szinte durvák és irtózatosak valának, de halált nem okozók.” – írja Balásházy János akadémikus, aki ugyancsak szemtanúja volt a véres eseményeknek.

Az egyik legvérfagyasztóbb rémtett a Kazinczy szomszédságában élő Szulyovszky József és családja, vendégei brutális kivégzése volt – 11 embert öltek meg a feldühödött jobbágyok válogatott kegyetlenséggel – Szulyovszkynak lecsapták a fejét és ő még aránylag jól járt, nem szenvedett sokat. „Aki fejét csapta el, fogva van, s megvallá, hogy ő csapta el fejét. – Kár azért a fejért. Nagy talentomu ember volt. Don Carlost franciára fordította; az pedig nem könnyü problém.” – írja Kazinczy augusztus 20-án, és ebben a pár sorban benne van egész életszemlélete és értékrendje: a Schillert fordító, kiművelt, kulturált fő elvesztése feletti fájdalma önmagában is megrázó.

Kazinczy legkisebb fia is megbetegedett

Amikor e levél íródott, már Kazinczy családjában is jelen volt a kolera. Legkisebb fia, az ekkor 11 éves Lajos is megbetegedett: „Lajos elkapta a cholerát, hányt és ment a hasa, s görcsöt kapott a lábában. De Sophie a dörzsölésekkel és egyéb szerekkel segített.” – írja Kazinczy július 25-én idősebb fiának, Emilnek. (Kazinczy Lajos később részt vett a szabadságharcban és annak bukása után őt is kivégezték Aradon; a tizenötödik aradi vértanúnak is szokták nevezni.)

Az idős családapa esetében azonban hatástalan maradt Török Sophie áldozatos ápolása és házi szerei: Kazinczy Ferenc 1831. augusztus 23-án, mindössze háromnapos kolerás betegség után hunyt el.

Legutolsó levelét sem tudta már befejezni, így azt végül legidősebb leánya, Eugénia zárta le e sorokkal: „Mély bánattal kell jelentenem a szegény atyám halálát, mely augusztus 23dikán nekünk nagy szomoruságunkra történt, a rettenetes kolera betegségbe esett 21dikén, s harmadnap mulva elhagyott bennünket örökre az áldott.”

Még négy hulláma volt a járványnak

A koleralázadást végül 1831 november 8-ára sikerült levernie a nagy létszámú császári seregek élén álló báró Eötvös Ignác királyi biztosnak (aki a nálánál dicsőbb emlékezetű Eötvös József apja, és Eötvös Loránd nagyapja volt).

A hangadókat, rémhírkeltőket – és rajtuk kívül még több mint száz embert – felakasztották, további négyezer (!) felkelőt börtönbe vetettek és/vagy súlyos testi fenyítésben részesítettek. A járványt azonban nem sikerült ilyen gyorsan és hatékonyan elfojtani. Az első, 1831-es hullámot a század folyamán még négy másik követte.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin