Füst Milán mindenkori egészségi állapotának hű lenyomata a 16 éves kora óta vezetett naplója. Ekkor állapítottak meg nála tüdőbajt és Abbáziába küldték gyógyulni, de a vérköpések később is visszatértek, így négy év múlva, 1908-ban ismét szanatóriumba került. Az 1904-es diagnózis egy életre megrémítette: ekkor kezdett el naplót írni, részint, hogy az írásban megnyugvást találjon, részint, hogy leírja tüneteit és változó egészségi állapotát.

A naplóírást aztán negyven éven keresztül kitartóan folytatta, egészen 1944-ig, amikor az ostrom alatt bombatalálat érte a lakását és a naplók elvesztek. Ez – érthetően – annyira letörte az író kedélyét, hogy végleg felhagyott a naplóírással, noha az elveszettnek hitt füzetek hamarosan előkerültek.

hirdetés

Sokféle vélt vagy valós betegség gyötörte

Ha fellapozzuk ezt a naplót, elámulunk, hogy milyen sokféle (vélt vagy valós) betegség gyötörte a költőt. A teljesség igénye nélkül: tüdőbaj, szembetegség, fülgyulladás, vérszegénység, spanyolnátha, visszértágulat, érelmeszesedés, rák, asztma, alvászavar, cukorbetegség, emésztési zavarok, bélhurut, kiütések, szemölcsök, viszketegség, aranyér, körömgomba, szédülés, szívbetegség, „vágytalanság”. Ezek közül több is halálos lehetett volna már fiatal korában is – ám szerencsére a tüdőbajból húszéves korára kigyógyult, a rákot csak képzelte és végül a cukorbetegség és az érelmeszesedés okozta időskori halálát.

Már pusztán e lista alapján is fennáll a gyanú, hogy több baja pszichoszomatikus jellegű lehetett (a vágytalanság, az emésztési zavarok, az alvászavarok, a szédülések esetében ez nem zárható ki), és ezt a gyanút erősíti a szerző állandóan aggodalmaskodó, saját egészségét féltő, betegségeit részletesen elemző, tipikusan hipochonder hozzáállása is.

Czeizel Endre kutatásai szerint Füst Milán esetében a fizikai megbetegedések szoros kapcsolatban álltak a beteg pszichikai állapotával, és lelki eredetű problémái legalább olyan számosak és súlyosak voltak, mint testi betegségei.

Ambivalens volt viszonya édesanyjával

Itt van mindjárt az édesanyjával való ambivalens viszonya, ami – túlzás nélkül állítható – egész felnőtt életére nyomasztó, borús árnyat vetett. Füst Milán úgy jellemezte az anyját, Weisz Jozefát, hogy „természete maga volt a diszharmónia, mindig, mindenkivel szemben” – és leírásai alapján az asszonynak valóban komoly gondjai lehettek az idegeivel.

A költőnek korai gyermekkori emléke volt, hogy az anyja fennhangon kéri az Urat, hogy szabadítsa már meg őt ettől a „haszontalan ember”-től, vagyis a férjétől, Fürst Ignáctól. A súlyos szívbetegséggel küzdő férfi, a költő édesapja végül 1896-ban halt meg, amikor Füst Milán nyolcéves volt.

A család korábban is nagy szegénységben élt, de ettől kezdve a nyomor fokozódott: édesanyja egy Dohány utcai trafik jövedelméből tartotta fenn magát és fiát, és a trafik mögötti apró szobában laktak ketten, több mint tíz éven keresztül, úgy, hogy az első időszakban még ágyuk sem volt, a földön aludtak. (A tüdőbajos betegség kialakulása ezzel, és a szegénységgel együtt járó elégtelen táplálkozással is magyarázható.)

Weisz Jozefa rendszeres hisztérikus jelenetei, legalább egy ízben megkísérelt öngyilkossága és időközben kialakult cukorbetegsége jelentősen megnehezítette cseperedő fia életét. Füst utóbb így írt róla: „Keres valamit, hogy haragudhasson… a dühre praedestinálva jár-kel… üres az élete különben.”

Leírja, hogy anyja mindig mindenben a rosszat látta meg – különösen fia dolgaiban – ellenben amit ő tett vagy gondolt, az csakis jó lehetett. Hogy kényszerképzetei voltak, hogy gyakran fenyegetőzött öngyilkossággal, hogy szörnyű jeleneteket rendezett és állandó háborúban állt mindenkivel.

Fiával való viszonya annyira megromlott, hogy Füst Milán a naplójában olykor az anyja halálát kívánta, majd amikor ez 1916-ban végül bekövetkezett, soha el nem múló lelkifurdalást okozott neki: „Mióta anyám halott, a lélek mélyéből szomorú vagyok. (…) Kergettem, óhajtottam a halálát (iszonyú!)”

Nem volt kiegyensúlyozott személyiség 

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy maga Füst Milán sem volt igazán kiegyensúlyozott személyiség. Naplójában nemcsak a betegségek miatti állandó halálvárás és halálfélelem, de gyakori öngyilkossági gondolatok is felbukkannak.

Több depressziós időszak is jól kivehető, amikor hosszabb ideig sem írni nem tudott, sem asszonyt nem kívánt, de még egyébként jó étvágya is megromlott. „Öngyilkos leszek, most már biztos: csak idő kérdése. Már most pusztulok: akarattalan vagyok, nem kívánok nőt, (…) nem kívánok írni és dolgozni, mert nincs ambícióm, ami fűtene. (…) Elveszett embernek érzem magam. (…) Nem volt szerencsés fiatalságom… végtelen rosszkedv, kedélytelenség, idegbaj… szerencsétlen küzdelem anyámmal, szegénység, sok szégyen (…) már nem jöhet jobb.” – írja 1916-ban.

Attól félt, hogy megtébolyodik

Olykor attól félt, hogy megtébolyodik, úgy érezte, hogy az életében semmi öröm nincs és a puszta létezést is tehernek érezte. Kortársai amolyan „nehéz ember”-nek írták le, aki sokat zsörtölődött, gyakran volt ingerült, vagy túlzottan aggodalmaskodó. Ezek a tulajdonságok, kiegészülve az álmatlansággal, a nemi élet zavaraival, az étkezési zavarokkal (olykor habzsolás, majd étvágytalanság), a nagyfokú hipochondriával, az állandó szorongással és a szuicid gondolatokkal meglehetős egyértelműséggel utalnak a depresszióra.

Ugyanakkor kivételes tehetségét bizonyítja, hogy lelki problémái megtermékenyítően hatottak írásművészetére, fájdalmait műveibe szublimálta. Márai Sándor azt írta Füst Milán prózájáról, hogy az „versekbe írott idegroham (…) nyugodtan, fegyelmezetten kezdi a mondanivalóját, aztán a téma és az előadásmód váratlanul rángatózni kezd, mint az író szemöldöke – mert ez volt a tic-je, beszéd közben ugrált-rángatózott a szemöldöke. Mint a mondatai.”

Súlyos neurózisa miatt 1928-ban fél évet töltött Baden-Badenben egy idegszanatóriumban, melyet Freud tanítványa, Georg Grodeck vezetett. A doktor nagy hatással volt az íróra, a pszichoanalízis felkeltette és a lélektan irányába fordította az érdeklődését. Világhírű regénye, A feleségem története, vagy kiváló lélektani drámája, a IV. Henrik király ékes bizonyítékai szerzőjük pszichológiai jártasságának.

Várta a cukorbetegséget 

Mivel édesanyja cukorbeteg volt és vélhetően halálát is ez okozta, Füst Milán maga is várakozva tekintett saját cukorbajának kifejlődése elé. 1923-tól megsokasodnak naplójában a cukorbajjal kapcsolatos gondolatok, mintha tudattalanul is meg akarná idézni a betegséget.

Egyszer azt is írja, hogy „a cukorbajt valószínűleg pszichikus dolgok váltják ki: nagy izgalmak, bánat, gond”, majd ezek után már-már megkönnyebbült elégtétellel nyugtázza, amikor 1924-ben valóban diagnosztizálják nála a betegséget.

Bár halálakor tüdőgyulladást jelöltek meg a halál okaként az utolsó orvosi zárójelentésben, a valós ok a cukorbetegség okozta érszövődmények lehettek. A koszorúerek elmeszesedése és a magas vérnyomás élete végén szívelégtelenséghez vezetett.Egyéb súlyos bajai is voltak, melyek az évek múltával sokasodtak: keringési rendellenesség, szívbetegség, nehéz légzés, emésztési panaszok nehezítették életét.

„Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár. Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta.” – írta róla Nádas Péter.

Emellett pajzsmirigy-megnagyobbodása, rekesz-sérve és prosztata-problémából adódó vesemedence-gyulladása is volt élete utolsó évében. Bár naplót ekkor már rég nem vezetett, de biztosak lehetünk benne, hogy e súlyos bajok lajstroma komor elégtétellel tölthette el őt.

Dávid Andrea 
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin