Nem volt könnyű élete pedig: még gyermekkorában súlyos csontvelőgyulladáson esett át, amitől az egyik lába megbénult és emiatt mozgáskorlátozottá vált, egész életében járógépet kellett használnia. 1974-ben írt, Életem című önéletrajzában részletesen leírja a tragikus esetet, ami örökre megváltoztatta az életét:

„Pár szót a forrásról is. A völgy tövéből gyöngyözött fel, kávátlan kis kútnak látszott, moha- és nefelejcsgyűrűben. Hasra fekve ittam belőle. Legutóbb 1935 augusztusában, amikor végzetesen nagy láz jött rám a réten.” (Nagy László – mint akkoriban a parasztgyerekek többsége – nyarait a mezőn pásztorkodva töltötte.)

„A láz, majd hideglelés ott lepett meg a réten, őrizés közben. Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam.”

„Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. Szomszédom tán egyetemista, faggat s leírja a tőlem hallott furcsa szavakat. Apám belopakodik: nem fáj a bábó? (a láb).”

Elmondja, csontvelőgyulladás volt, hogy erős a szívem, azért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna a professzor szerint.” Bár a lábadozása viszonylag gyorsnak és sikeresnek volt mondható, mert szeptemberben már iskolába járhatott, októberben már szaladni is tudott, ám aztán: „November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. (…) Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.” 

Szennyezett víz okozhatta a fertőzést

A csontvelőgyulladás főleg gyerekeknél fordul elő, leginkább pubertáskorban jellemző. Okozói gyennykeltő baktériumok, ám olykor a tífusz kórokozója is előidézheti a betegséget. Czeizel Endre kutatásai szerint valószínűleg Nagy László esetében is ez történt: a kis forrás baktériumokkal szennyezett vize okozhatta a fertőzést. A baktériumok a vér útján elterjedtek a szervezetben és a bal láb hosszú, csöves csontjait támadták meg.

A baj kezelhető lett volna, ha időben felismerik. A kisfiúhoz kihívott első orvos azonban nem volt jó diagnoszta, így a tíznapos, izzasztással töltött időhúzás végzetesnek bizonyult. A pesti gyógykezelés megmentette az életét, de teljes egészségét nem tudta visszaadni, mivel a baktériumok nem ürültek ki a szervezetből, és három hónap múlva újra támadtak. 

Ez Czeizel szerint sajnos gyakran előforduló kórlefolyás a csontvelőgyulladás esetében, mert akkoriban az antibiotikumok hiánya miatt nemigen lehetett a lappangó kórokozók ellen védekezni.

Ilyenkor a beteg csontból elhalt részek távoznak, ami ismét nagy fájdalommal és lázzal jár. Ez történt a későbbi költővel is 1935 novemberében. Fivére, az utóbb ugyancsak neves költővé lett Ágh István visszaemlékezése szerint: „Újra operálták a Fővárosi Gyermekkórházban. Holt szilánkok jöttek lábából, ahogy vésték a csontot. A harmadik műtét végén skarlátot kapott, elvitték a Stefánia úti járványkórházba. A lába megbénult, azután csak géppel tudott járni.”

Rettenetes, embert próbáló szenvedéseket kellett kiállnia mindössze tízévesen! Nem csoda, hogy ezek a szörnyű élmények örökre nyomot hagytak a személyiségén is: zárkózott, szemérmes férfi vált belőle, járógépét szégyellte (igen kevés egészalakos kép készült Nagy Lászlóról, de a járógép sehol sem látszik, a költő mindig fának vagy falnak dőlve látható ezeken a képeken).

Lábának gyengeségét úgy próbálta kompenzálni, hogy elszántan edzette a felsőtestét, 106 centis mellbősége, széles vállai és kidolgozott bicepszei voltak. Rendszeresen tornázott és jógázott is. Az orvosokban nem bízott és tartott is tőlük egész életében. Amikor felesége 1956-ban tüdővérzést kapott, nem merte őt a kórházban az orvosok gondjaira bízni: „Margitot, mert rosszul kezelték, válságos állapotában kihoztam a kórházból, otthon meggyógyítottuk.” (Életem, 1974.)

Krónikus álmatlanság és gyomorpanaszok

A mozgáskorlátozottságon túl azonban más csapások is nehezítették az életét: krónikus álmatlansága és gyomorpanaszai legalább ennyi szenvedést okoztak neki. Szintén önéletírásában jegyzi meg, hogy „kényességemmel sokszor megbántottam szüleimet” – itt a „kényesség” a válogatós ízlést jelenti.

Nagy László gyerekként is, felnőttként is kifejezetten finnyás, válogatós volt, gyakran elundorodott bizonyos ételektől, melyeket aztán többé nem volt hajlandó megenni. Undorodott a nyers tojás sárga színétől, nem ette meg a túrós rétest, ha az „tojástól sárgállt”. Ugyanígy undorodott a kacsahústól, mert egy ízben, még gyerekként egy gácsér tollát a kalapjára tűzte és a tolltól megbüdösödtek az ujjai. Soha többé nem evett kacsahúst, még a belőle készült levest sem.

És így tovább, sokféle ételtől undorodott, és nem ette meg, ennek ellenére igen gyakran volt ételmérgezése és rendszeresen hányt, olykor naponta többször is. A hányás úgyszólván állandó velejárója volt az életének, ezt naplójában elég gyakran leírja. „Éjjel 2 körül kihánytam mindent, csak úgy kopogtak a nyugtató tabletták a porcelánkagylóban. (…) Tehát mindent kiokádtam, és ezután édesen aludtam egészen 10 óráig! Két hét óta ez az első jó alvásom.” (Napló, 1976. december 26.)

A gyakori hányásoknak oka lehetett esetleg a reflux, mivel a költőnek diagnosztizált gyomorsav-túltengése volt. Azt is leírja, hogy az édes, cukros ételek megerjedtek a gyomrában és másnapra „bűzlöttem, mint a cefre” – ezért ma már arra is lehet gyanakodni, hogy ún. Helicobacterpylori fertőzése lehetett, ám ezt a baktériumot akkor még nem ismerték.

Mindezeken túl a sok gyomorrontás és főleg a sok „elundorodás” és gyakori hányás hátterében pszichés okok is meghúzódhattak – ahogyan a gyötrő álmatlanság esetében is, mert ez volt Nagy László másik nagy keresztje.

Sokszor egész éjszakákat virrasztott át, a marékszám szedett nyugtató és altató ellenére álom nélkül. Nem segített az sem, hogy nappal viszont mértéktelenül kávézott és cigarettázott. Próbált leszokni a dohányzásról és a tablettákról is, de nem járt sikerrel. A sok gyógyszert alternatív medicinával és öngyógyítással próbálta ellensúlyozni: nagy híve és rendszeres fogyasztója volt a Béres-cseppeknek, a Nektár sörnek és a ginzeng teának.

Szív- és érrendszeri betegségek

Életmódja némileg megmagyarázza a szív- és érrendszeri betegség kialakulását, bár az infarktus, ami végül 53 évesen a halálát okozta, talán kezelhető lett volna, ha a tüneteket észreveszik – amelyek egyébként Nagy László naplójából utólag egyértelműen kiolvashatók.

A halál 1978. január 30-án érte és egész januárban sorjáznak a nyilvánvaló tünetek: „Furcsa idegesség remegtetett.”„Beleállt a kard a bal oldalamba, hasamtól a szívemig szúrt.”„Bal oldalamban kés.” Január 22-én ezt írja: „Majdnem elpatkoltam az éjjel, fuldoklásra ébredtem, hajamról is csöpögött a víz. (…) Karjaim fájtak, gyomromtól a fejem tetejéig tompa fájás. Verejtékezve kinyitottam az ablakot, sokáig szellőztettem. Aludtam 10-ig. Semmi erőm egész nap.”

Ez könnyen lehetett egy első infarktus, ám mire jut a beteg? „Margittal kisütöttük, hogy ez influenza.” – és aztán ennek megfelelő a gyógymód is: ágyban fekvés, lázmérés. Orvoshoz nem fordultak, mert: „Orvost kéne hívni, jót, de ilyen nekünk nincs.”

Egész januárban végigkísérték a kisebb-nagyobb lázak, az erős fáradtság és a furcsa izzadások, valamint a baloldali, hasogató fájdalom. Január 29-én ennek ellenére elment a Kassák Klubba feleségével, ahol Szécsi Margit verseiből rendeztek felolvasóestet.

Másnap reggel 8-ra pedig meghalt, hiába hívta felesége azonnal a mentőket, mire kiértek, már nem lehetett segíteni rajta. A róla szóló szakirodalomban a mai napig az olvasható, hogy hosszabb influenza után hirtelen szívinfarktus vitte el, ám a Napló ismeretében talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy az első, január 22-ei, fel nem ismert infarktust a második január 30-án követte, ami aztán végzetesnek bizonyult.

Dávid Andrea
Irodalomtörténész

EZEN a linken Nagy László szavalja Adjon az Isten című versét. 

Gyógyhír Magazin