Jókait kivételes tehetséggel áldotta meg a sors – nemcsak írónak volt nagyszerű, de jól rajzolt és festett, és a természettudományokban is otthonosan mozgott. Emellett világéletében szép férfi volt: arányos testalkatú, szőke, kék szemű, finom modorú, barátságos és nagylelkű: minden társaságban hamar megkedvelték, sok barátja volt, még több csodálója és rajongója.

Mikszáth találóan írta róla, hogy Jókai „az elkényeztetett kedvenc, kinek sorsát napsugárból és rózsaillatból szőtték a Párkák”.

Családjában is mindig ő volt a középpont, már fiatal korában is, az írói sikerek előtt, mindenki örömmel járt a kedvében, annyira szeretetreméltó volt.

Kiegyensúlyozott kedélye és valódi, őszinte hite – abban, hogy az élet igazságos, az emberek jók és a világ előre megy – hívta életre a magyar irodalom romantikus nagyregényeit.

hirdetés

Nem volt beteges ember 

Jókainak még az egészségével is szerencséje volt, nem volt beteges ember, különösebb bajok nélkül ért meg igen szép kort.

Bár viszonylag fiatalon, 12 évesen volt egy nagyobb betegsége, amikor hetekre ágynak esett, ám ez nem szervi bajból eredt, hanem lelki megrázkódtatásból: ekkor hunyt el imádott édesapja, Jókay József, és a kisfiú kedélybeteg lett.

Ebben a nehéz időszakban a nővére, Jókay Eszter ápolta őt, ami nagyon megerősítette a két testvér kapcsolatát. Jókai később is mindig hálával emlegette Eszter nénje önfeláldozó ápolását és szeretetteli kapcsolatukat egész életükben megőrizték.

Jókai feljegyzéseiből tudjuk, hogy diákkorában, Pápán (1841-42-ben) sokat gyötrődött képzelt betegségével. „Abban az időben, hogy Pápán jártam iskolába, tele voltam hypochondriával. Örökös szúrást éreztem a mellemben, azt hittem tüdővészben vagyok; lopva a Tapolca partján a keserédes csucsor gyökereit szedegettem, azokat rágcsáltam, tudva Diószegiből, hogy az a mellnek használ. Szegény jó anyámat el-elrémítettem életről lemondó leveleimmel.” – írta 1880-ban egy pápai ismerősének, Fenyvessy Ferencnek.

Hogy mennyire volt valós ez a betegség, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy aggódó anyja, Pulay Mária a következő tanévre inkább Kecskemétre küldte fiát, „levegőváltozásra” és ott Jókai panaszai egy csapásra megszűntek.

Kiegyensúlyozott volt az élete

Életmódja kiegyensúlyozott volt, fiatalon sem csábította a mulatozás, nem lumpolt, nem hajtotta a nőket, még a bort sem szerette. Érdekes adalék, hogy ifjúkori jóbarátja, Petőfi – remek bordalok szerzője – is ugyanígy volt ezzel.

Így aztán amikor a forradalom előtti időszakban Jókai egy ideig Petőfivel és nejével egy háztartásban élt Pesten, a Dohány utcában, az estéket csöndes beszélgetéssel, meleg tea mellett ülve töltötték.

Később aztán Jókai nekiszilajodott és nem vetette meg a jóféle „cognac”-ot, de ez már inkább idősebb korában volt jellemző, és akkor is mértékkel, mintegy idegnyugtatóként fogyasztotta. A dohányzásra sem szokott rá soha, legfeljebb burnótot szippantott olykor. A káros szenvedélyek hiánya aktív testedzéssel párosult: fiatalabb éveiben sokat tornázott, kiválóan vívott, kedvelt időtöltése pedig az ártalmatlan tarokkozás volt.

Szigorú napirend szerint élt

Egészséges szervezetű és mértékletes életmódot folytató ember lévén fiatal gyermekségétől hajlott öregkoráig képes volt szigorú napirendjét betartani, ami abból állt, hogy reggel 6 előtt kelt, 6-kor kezdett dolgozni és megszakítás nélkül írt 10-ig, azután a nap többi részét már egyéb, változatos foglalatosságokkal töltötte. Erre még egy régi tanára, Vály Ferenc szoktatta rá (aki egyébként utóbb Jókai sógora lett, mivel ő vette feleségül Jókay Esztert).

Jókai 12 évesen került Vályhoz, aki szigorúan megszabta, hogy reggel 5-kor fel kell kelnie, és 6-kor már tanulásra kell jelentkeznie nála. Ezt a napirendet Jókai 3 évig követte Vályval – és később sem hagyta el ezt a szokását. Önként vállalt és jól bevált módszer volt ez számára: a saját munkatempója.

Tehát nem igaz, hogy a felesége, Laborfalvi Róza reggelente bezárta volna őt a szobába és addig nem engedte ki, míg a napi penzumot meg nem írta – mint azt később pletykálták. Jókai a hajnali munkát felesége halála után is ugyanúgy folytatta, ezzel is rácáfolva a rosszmájú híresztelésre. 

Egész életében erős nők vették körül

Általában véve elmondható, hogy mindig túl sok volt a pletyka Jókai környezetében, mivel egész életében nők vették körül, méghozzá egyszerre több nő, akik legtöbbször erős akaratú, irányító hajlamú és egymással gyakran feszült viszonyban lévő nők voltak – és mindezen erők kereszttüzében ott állt az istenített férfi, Jókai. Mindenki szerette őt és mindenki legfőképpen magának akarta.

Az anyja, a nővére, az első felesége: megannyi meghatározó, Jókaitól regényekben is megírt, karakteres nőalak, és ahogy telt az idő, a generációváltás sem hozott mást. Jókai unokahúgai (Vály Mari, vagy Hegedüsné Jókay Jolán), de még Laborfalvi Róza unokája, Jókai fogadott lánya, Fesztyné Jókai Róza is mindannyian határozott elképzelésekkel bíró, ellentmondást nehezen tűrő nők voltak.

Ehhez jött még a második felesége – az egyébiránt szelíd és békés természetű - Grosz Bella, ámde ő is anyjával és két felnőtt nőtestvérével érkezett e házasságba.

Jókai körül tehát, különösen élete alkonyán, nagy erőkkel kavargott a női pletyka, százával jöttek-mentek a családi és baráti levelek, mindig valami újabb „értesüléssel”, amit valaki más mondott vagy írt és amivel a levélíró szánt szándékkal felkavarta a kedélyeket.

Ebből aztán sok „félreértés”, sértődés és újabb pletyka született. Az igazat megvallva, maga Jókai is jócskán kivette a részét ebből, aki mindig készen állt másodkézből szerzett mendemondák alapján megsértődni, de mivel nem volt haragtartó ember, a megbocsátás lehetőségét is nyomban felkínálta nagylelkűen, bár olykor feltételekhez kötve.

Második házassága nagy port vert fel

Második házassága, melyet 74 évesen kötött az akkor 20 éves, zsidó származású színésznővel, Grosz Bellával (művésznevén: Nagy Bella) hatalmas botrány volt akkoriban – bár legfőképpen azért, mert a sok családi intrika is válogatás nélkül a lapok hasábjaira került, olyan csemegékkel látva el a nagyérdeműt, mint például az 1901-es temetői botrány. Fesztyné széttépte és megtaposta a Jókai házaspár Laborfalvi Róza sírjára vitt koszorúját (ez az eset egyébként jól példázza Fesztyné jellemét és temperamentumát.)

Mindenki, még a Jókait mélyen tisztelő és szerető Mikszáth is elvitatta az idős ember jogát az önálló döntéshez, mellyel az a saját magánéletét rendezte. Tőle szokatlan szarkazmussal egyfajta agylágyulásként, betegségként írja le ezt a döntést nevezetes Jókai-életrajzában (Jókai Mór élete és kora, 1907), még egy nevet is kitalál a sajátos kórnak: Morbus Transsilvaniensis, erdélyi betegség.

Majd elég kíméletlenül ironizál Jókai rovására egy Apafi Mihályról szóló anekdotával, hogy ti. ő is megkívánt öregkorában mindenféle vászoncselédet, de az udvaroncok ráhagyták és mindenki mulatott rajta.

Jókaival sem finomkodik: „Mostani nősülése éppolyan abnormis, mint az ötvenegy év előtti. Akkor ő volt túlságosan fiatal a feleségéhez, most a felesége (húsz éves leány) volt túlságosan fiatal hozzá.” És végül így sommázza Jókai időskori frigyét: „Ámbár iszen joga van még a legutolsó féregnek is azon a falevélen élni, amelyiken akar.” Ezt tehát Mikszáth írja, aki máskülönben kifejezetten empatikus tudott lenni.

Megviselték a támadások

Jókait is megviselték a támadások: „… a világ minden hírlapjából özönlött rám a gúny, a csúfolódás: minden szó, minden tekintet czélzó fegyver volt ellenem. (…) Az idegességtől nem tudtam már sem enni, sem aludni, csak a cognacot iszom folyvást, a mi még jobban elrontott. (…) Most hála Istennek, élek: organismusom rendbejött – és egy csepp cognacot sem iszom már. S mindezt az én angyalomnak köszönhetem, az én feleségemnek, a ki belőlem új embert csinált.” (levele Ihász Lajosnak, 1899. okt. 11-én).

A pletykák és botrányok tehát nem tudták beárnyékolni Jókai és ifjú arája boldogságát, akik harmonikus házasságban éltek még öt évig. Sokat utaztak, főleg melegebb vidékekre, Szicíliába, Abbáziába, Nizzába, Bella számos nőrokonával együtt.

Tüdőgyulladás és 80 év 

Jókainak élete végén megint visszatértek mellkasi fájdalmai, ezért mentek mindig tenger mellé. Utolsó nagy utazásuk egy csaknem féléves nizzai „telelés” volt, amelyből hazajőve Jókai meghűléssel ágynak esett. Állapota gyorsan romlott, a hozzá kihívott Korányi Frigyes tüdőgyulladást állapított meg, Mikszáth szerint e szavakkal: „Tüdőgyulladás és 80 év – mit mondjak még?”

A rá jellemző optimizmus és életszeretet azonban utolsó betegsége idején sem hagyta el Jókait: tervezte, hogy A lőcsei fehér asszony-t drámává dolgozza át, gyönyörűséggel rendezgette nap mint nap az őt meglátogató barátok és hódolók névjegyeit.

Végül 1904. május 5-én este annyit mondott: „Aludni akarok” – és békésen elaludt örökre, szenvedés és fájdalom nélkül, halálában is ugyanazzal a szerencsével, mint ami életére is jellemző volt.

Dávid Andrea
irodalomtörténész 

Gyógyhír Magazin