Móra Ferenc (1879-1934) elsősorban a Kincskereső kisködmön írójaként lehet ismert. A már szüleink számára is kötelező olvasmánnyal kívánják ma is megszerettetni az olvasást kisiskolások ezreivel – hogy mennyire sikeresen, arról megoszlanak a vélemények.

Gergő és a kis Bicebóca több mint százéves kalandjait talán kevéssé érzi aktuálisnak és átélhetőnek egy mai gyerek, ám szerzőjük mély humánuma, derűje, a tragédiákat is bölcs megértéssel tálalni képes érzékenysége még ma is átsüt a kissé megsárgult regény lapjain.

A régészetben is maradandót alkotott

Móra amúgy nemcsak ifjúsági regények és mesék szerzője volt, de igen jó tollú publicista, természettudós, régész és múzeumigazgató is – a ma már az ő nevét viselő szegedi Móra Ferenc Múzeumot vezette 1917-től haláláig.

Érdeklődése és szakértelme tehát nem korlátozódott egyetlen tudományos vagy művészeti ágra: a régészeti szakirodalomnak például ugyanolyan alapvető műve a kunágotai honfoglaláskori lovas sírok feltárásáról írott munkája, mint a gyermekirodalomnak a Dióbél királyfi.

Írt történelmi regényeket is (Rab ember fiai; Aranykoporsó) vagy szociografikus ihletésű művet (Ének a búzamezőkről) is. Fábri Zoltán filmklasszikusa, a Hannibál tanár úr is Móra egyik kisregényén, a Horthy-korszak szatirikus kritikáját adó Hannibál feltámasztásán alapszik.

Sokféle egészségügyi problémája volt

Bár egész életében nagyon tevékeny ember és íróként is termékeny volt, sokat küzdött egészségügyi problémákkal is. Már fiatalon jelentkeztek gyomorpanaszai és tüdőbajra utaló tünetek, ám végül hasnyálmirigyrák végzett vele, amit sokáig epebajnak véltek az orvosai. 

Hányattatásait korabeli hírlapi tárcái és magánlevelei alapján írta meg később Dr. Kiss László orvostörténész. Móra komolyabb emésztési panaszokkal 1930-ban érkezett „az epebetegek Mekkájá”-ba, a csehországi Karlovy Vary-ba. Az egykori Karlsbad a Monarchia széthullása után is fogadta az osztrák és magyar betegeket, sőt a harmincas években magyar fürdőorvosa is volt a városnak, Arany György, aki Mórát is kezelte.

Az író első benyomásai kifejezetten kedvezőek voltak Karlovy Vary-ról: abban a házban kapott szállást, ahol egykor Goethe is lakott (ezt emléktábla jelölte a ház falán), a számára előírt kúra pedig mindössze pihenésből, zsírszegény étrendből és a híres gyógyforrás vizének ivásából állt.

A karlsbadi Sprudel vizét– mely nevét a szökőkútszerűen feltörő forrásáról kapta – kifejezetten az epebajosoknak ajánlották már a 19. század óta, Arany János is ezt iszogatta hosszú éveken keresztül. Mórának nemigen ízlett a gyógyvíz, szívesebben itta a pilseni sört, a szökőkútról pedig megjegyezte: „A Sprudelt határozottabban jobb nézni, mint inni.” De azért becsületesen betartotta a kúrát és átmenetileg enyhültek is a gyomorpanaszai.

Sárgaság?

Három év múlva, 1933-ban azonban ismét vissza kellett térnie a fürdőbe. Ekkor egy irodalomkedvelő panziósnál kapott szállást, aki – hódolata jeléül – egy olyan szobában helyezte el a magyar írót, ahol egyszer egy herceg szállt meg. Ebben a „Fürstenzimmer”-ben (fejedelmi szobában) fedezte fel először Móra a tükörbe nézve, hogy kissé sárgás az arcbőre. A felfedezést épp az 54. születésnapján, 1933. július 19-én tette.

A sárgaság napról-napra erősödött, de mivel fájdalmai nem voltak, étvágya, emésztése is jó volt, így az orvosa közönséges sárgaságot (icterussimplex) állapított meg. Móra, aki nem volt humortalan ember, erre így reagált: „Persze, ha lappóniai herceg volnék, akkor bizonyosan azt mondanád, hogy icterusmajesteticusom van.”

Közönséges és elzáródásos sárgaság

Bár ezt Móra akkor még nem tudta, a korabeli orvostudomány valóban különbséget tett a „közönséges” és a – nem „fejedelmi” hanem – ún. „elzáródásos” sárgaság között. Az előbbi a szövődménymentes májgyulladás kísérő tünete, mely 2-3 hét alatt lezajlik, magától is meggyógyul, és a sárgaság is elmúlik vele együtt.

Ám a másik esetben, az „elzáródásos” sárgaságnál már komolyabb a baj. Ilyenkor a májban termelődő epe nem tud akadálytalanul távozni rendeltetési helyére, a nyombélbe, mert valami elzárja az útját.

Jobb esetben az epevezetékben lévő kő vagy kövek, rosszabb esetben az epevezeték vagy a hasnyálmirigy daganata jelenti az akadályt.

Amennyiben a hasnyálmirigyben fejlődik ki a rákos daganat, maga az eperendszer teljesen egészséges lehet, ám a gátolt epeelfolyás miatt mégis olyan tünet – a sárgaság – alakul ki, melyet a laikusok hajlamosak kizárólag epe-eredetűnek tartani.

A kétféle sárgaságot szokták még „belgyógyászati” és „sebészeti” sárgaságnak is nevezni, arra utalva, hogy az első esetben elegendő a diéta és a májvédő vitaminok adagolása, míg a súlyosabb esetben műtéti úton kell megszüntetni az epevezeték elzáródását.

„Többet szenvedek, mint Krisztus a keresztfán” 

Bár Móra karlsbadi orvosának feltehetőleg tudnia kellett erről az eshetőségről is, mégis kizárta és belgyógyászati eredetűnek, vagyis „közönséges sárgaság”-nak minősítette az író betegségét, és ennek megfelelően írta elő a kúrát is, ami ismét diéta és gyógyvízivás volt, mint három évvel korábban.

Móra erős fogyásnak indult és egyre sárgább lett. Aztán egy újabb kellemetlen tünet jelentkezett: az állandó viszketés. „Az epeméreg atomjai mint parányi kínai katonák milliói szállták meg az egész testet, a fejtetőtől a talpig, és ezerszer is rohamra indultak egy nap.” – írta Móra később.

Mivel az erős viszketés az elzáródásos sárgaság egyértelmű tünete, ekkor már a fürdőorvos is látta, hogy a baj komoly és műtéti megoldást kíván, így hazaküldte a beteget azzal, hogy keressen fel egy sebészorvost.

Móra eleinte nem aggódott, azzal biztatta magát, hogy sárgaságba még senki nem halt bele (ebben igaza is volt, hiszen maga a sárgaság csak egy tünet), ám aztán 15 évvel idősebb bátyja megírta neki, hogy a nagyanyjuk is sárgaságban szenvedett közvetlenül a halála előtt.

Orvosi botlások sorozata

Móra a válaszlevélben szarkasztikus humorral foglalja össze eddigi kórtörténetét: „Engem valószínűleg az orvosi botlások sorozata juttatott a – most már a fene tudja, hova. Szegedi orvosom megnézte, szelel-e az orrom, nincs-e vérbajom, kihúzatta egy fogamat, s noha én a beleimre panaszkodtam, még csak azt a vizsgálatot sem csinálta meg, hogy megmarkolászta volna őket. A tetejibe elküldött Karlsbadba. Ott a másik esőcsináló addig itatta velem a Sprudelt, holott már erős fogyással mentem oda, míg kitört rajtam a sárgaság és az ételtől való undor. (…) A sárgaság maga eddig csak annyit jelentett, hogy inkább maláj istennek látszottam, mint múzeumigazgatónak, semminemű fájdalommal azonban nem járt; 8-10 nap óta, mióta a bőr teleszívódott epesavval, nyilván többet szenvedek, mint Krisztus a keresztfán: viszketek, mint a csalánba hempergetett…” – írja 1933 augusztusában.

Kegyes hazugság

A korabeli orvosok védelmében mindenképpen el kell mondani, hogy ultrahang és CT-vizsgálat akkor még nem volt és ezek nélkül valóban nehezen lehetett volna felismerni a hasnyálmirigyben fejlődő daganatot.

A megoldás egy feltáró műtét volt, melyre 1933. augusztus 30-án került sor Budapesten. A neves pesti sebész, Winternitz Arnold végezte az operációt, ekkor bizonyosodott be, hogy a hasnyálmirigy kiterjedt rákos daganata okozta az epevezeték elzáródását.

A sebész kiszabadította az epevezetéket a nyomás alól, ám – a kor szokása szerint – a betegnek nem mondta meg az igazat, hanem átadott neki egy üvegcsét, benne egy másik betegből kiműtött epekövekkel.

A kegyes hazugság szerint ezek okozták a sárgaságot, amely valóban elmúlt a műtét után. Móra a „sikeres” műtéttől megnyugodott, boldogan mutogatta látogatóinak az epeköveket és elégedetten lábadozott.

Még szűk fél év adatott neki. A gyilkos kór végül 1934. február 8-án végzett vele, mielőtt betölthette volna 55. évét.

„Szóval semmi se bizonyos, csak az, hogy a fátum, az örök vakondok szüntelenül furkál a lábunk alatt, s az ember sohase tudja, melyik lépésével szakad gödörbe.” – írta fél évvel korábban, besárgulása első napjaiban és sorai utóbb látnokinak bizonyultak.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin