41 éve élt már külföldi emigrációban, a hazát a szépséges magyar nyelv jelentette számára: a magyar irodalom – főként Arany és Krúdy – a sok-sok könyv, melyek súlyos hajóládákban elkísérték őt az emigrációba, átutazva vele az egész világot. Ám egy író, kiszakítva anyanyelvi közegéből, óhatatlanul elmagányosodik, az anyanyelvi olvasóközönség hiányát a nemzetközi irodalmi sikerek sem pótolják – jól példázza ezt Molnár Ferenc és Márai személyes sorsa is.

Túl sokáig élt? 

Márai egyéni tragédiája mégis az volt, hogy túl sokáig élt, „szinte illetlenül soká” – írta többször ő maga is, és a halál, amit az utolsó időben már megváltásként vett volna, sehogy sem akart magától elérkezni. Utolsó naplóját (Napló 1982-89) nem lehet megrendülés nélkül olvasni: egy öregember halál felé vezető stációit írja le, ahogy sorban elveszíti testvéreit, feleségét, végül fiát is, teljesen egyedül marad, fokozatosan leépül fizikailag, de szelleme ép és retteg a kiszolgáltatottságtól, az élőhalott-léttől.

Márai nem volt beteges ember, hosszú élete során egyszer-egyszer kórházba került ugyan, de volt olyan eset, ahol még azt sem tudni, milyen betegséggel, mert ő maga sem tartotta lényegesnek, nem írta le még a naplójában sem. Szervezete egészséges volt, saját vegetatív működése az írót nemigen foglalkoztatta.

80 éves kora után is inkább csak azt jegyezte meg olykor, hogy „a szerkezet alkatrészei még működnek, de az egész, anyagában, már fáradt”.

Nem rossz az öregség...

1980-ban feleségével, Matzner Lolával Olaszországból Amerikába költöztek, San Diegóba, hogy közelebb lehessenek fogadott fiukhoz, Jánoshoz, aki a családjával csak egyórányi autóútra élt tőlük. Máraiék hajlott koruk ellenére is ragaszkodtak az önállósághoz, saját háztartást vittek, minden nap sétáltak, olykor kirándultak az óceánpartra, néha vendégeket fogadtak vagy vendégségbe mentek.

Márai nagy hangsúlyt helyezett az ápoltságra, megtartotta a mindennapos tisztálkodás és borotválkozás szokását, hogy ne árassza „a vénség szagát”. Ekkoriban még szerencsésnek érezte a helyzetét:

„A rajtaütésszerű vénség pillanata elmaradt az életemből, organikusan vénültem. Velem történik valami, a fogammal, hajammal, szememmel, más szerveimmel. De én a változó feltételek között nem változtam, ugyanaz maradtam. Ha nincs zord betegség, nem rossz az öregség.”

83 évesen, amikor véletlenül bezárta magát a mosókonyhába, még képes volt a magasan lévő és szűk ablakhoz felhúzni magát és kimászni rajta – ez a teljesítmény érthető meglepetéssel és büszkeséggel töltötte el. De ugyanebben az évben a saját születésnapját már némi malíciával kommentálja: „Nyolcvanon túl a születésnap, mintha egy vízbefúlónak még egy malomkövet tennének a nyakába. És akik a parton állanak, nyájasan integetnek és biztatják, fulladjon meg daliásan.”

Halál kettesben 

Rengeteget olvasott, nappal és éjszaka is több órát, többféle nyelven, olvasmányélményeit pedig rendszeresen rögzítette naplójában. Sokszor a feleségének is felolvasott, aki fokozatosan elvesztette a látását, végül teljesen megvakult és megsüketült.

Lola aggasztó leépülése nyomán kezdte foglalkoztatni Márait az öngyilkosság lehetősége, először mint kettős öngyilkosságé: egyikük sem akart egyedül maradni,  a másik nélkül tovább élni.

(Az egykori magyar miniszterelnök, Teleki Pál fia, a szintén Amerikában élő Teleki Géza ugyanígy lett öngyilkos: felesége és ő maga is gyógyíthatatlan beteg volt és a férj 1983-ban mindkettejük életét kioltotta. Ez az eset nagyon foglalkoztatta Márait és szóba jöhető megoldásnak látta saját helyzetükre is.) „A halál kettesben, egy időben, a legnagyobb ajándék lenne mindkettőnknek. (…) Nincs bennem semmiféle tiltakozás az elmenés ellen, csak a meghalás módja nyugtalanít. Rá kell bízni a sorsra. Megéltük a teljes életet.”- írja ’84 szilveszterén.

Csak ezt a konzumhalált ne 

1985 tavaszán Lola már napi ápolásra szorult. Márai nyolc hónapon keresztül teljesen egyedül, panasz nélkül, önfeláldozón ápolta feleségét és vezette a háztartást, de nagyon kimerült. Amikor Lola kórházba került, minden nap taxival ment be hozzá és órák hosszat ült mellette, fogta a kezét. Az orvosokat nem szerette, nem bízott bennük, nemegyszer „diplomás sintérek”-nek nevezte őket.

„Évek óta orvosokat járatunk, förtelmes lények, kereskedősegédek, akik gyomrot, szemet, szívet árulnak, ritka egy emberies élőlény közöttük.” A kórházban tapasztaltak, a tolószékbe ültetett, sokszor öntudatlan aggok látványa őszinte rémülettel töltötte el: „A halál-áruházban a vevők tolókocsiversenyt rendeznek a folyosókon. Egyes hullák kiöltöztek. Mindent inkább, csak ezt nem, ezt a konzumhalált.”

Sorra veszítette el testvéreit

A közös halál kegyelme nem adatott meg nekik: Lola 1986. január 4-én halt meg a kórházban. Az előző évben Márai két testvérét, Gábort és Katót is elveszítette és ’86-ban az utolsó élő testvére, Radványi Géza filmrendező is meghalt. Testvérei mindannyian fiatalabbak voltak nála.

A sorozatos családi tragédiák és különösen az, hogy már a nála fiatalabbak is kezdenek elmenni, az önvád és a szégyenkezés érzését ébresztették fel az íróban. De ő még mindig élt, bár egyre gyengébben, egyre nagyobb küzdelemmel.

Az öngyilkosság gondolata állandó társa lett. Lola halála után egy hónappal vásárolt egy revolvert és amikor az eladó átadta neki a fegyverhez járó 50 töltényt, Márai finom humorral jegyezte meg, hogy „ez a tölténykészlet talán több is, mint amennyire föltétlenül szükségem lesz”. Lőgyakorlatra is elment, nem akart hibázni. A fegyvert ezentúl az ágya mellett tartotta, megnyugtató volt számára a tudat, hogy „egy pillanat alatt véget lehet vetni a megalázó lefele menésnek, és nem kell attól félni, hogy az intézményes szemétgödrök valamelyikébe, kórházba vagy öregházba kerülök. De ehhez is szerencse kell, egy szélütés megakadályozhatja a szökést.”

A legnagyobb csapás

1986 késő nyarán prosztata-műtéten esett át, két hetet töltött kórházban. A szövettani vizsgálat eredménye kedvező volt: nem mutatott rákos elváltozást. Az író napközben Lola kézírásos naplóit olvasgatta (az asszony 299 kéziratos füzetet hagyott hátra!) éjjel, félálomban Lolával beszélgetett.

A legnagyobb csapás végül 1987 tavaszán érte, amikor fogadott fia, János is meghalt, váratlanul, 46 évesen, szívrohamban. Az 1987-es naplójegyzetek tanúsága szerint Márai belső válsága egyre mélyült, szinte minden kapcsolata megszakadt a külvilággal. Hetente egyszer jött hozzá egy takarítónő, ő volt az egyetlen ember, akivel személyesen tudott szót váltani.

Közben rendszeresen hívták haza, Magyarországról sürgették műveinek újabb kiadását, de ő a végsőkig ragaszkodott korábbi feltételeihez, hogy csakis akkor járul hozzá művei hazai kiadásához, ha a megszálló orosz csapatok az országból kimennek és demokratikus választásokat tartanak.

1988 májusában így írt: „Két éve és öt hónapja tart ez a »magánzárka, életfogytiglan«, nap mint nap. Felkelés déli egy óra, lámpaoltás éjjel három. Napokon át nem borotválkozom. (…) Néha írok egy levelet. Irodalom, könyvolvasás, minden messze.”

Ekkor a fél szemére már vak volt, a másik szemével pedig annyira gyengén látott, hogy csak a fejére erősített reflektor és egy nagyító segítségével tudott olvasni, de csak 10-15 percig.

„A magány körülöttem már olyan sűrű, mint a téli köd, tapintani lehet. A halálszag már a ruhából is árad.” – írta ’88 nyarán.

Az utolsó évben, 1989-ben már csak egyetlen bejegyzés olvasható a naplóban, január 15-ei keltezéssel, kézírással: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.”

Öngyilkos lett 

Február 21-én, a heti rendszerességgel érkező bejárónő ágyban fekve, nagy fájdalmak között találta az idős írót. Márai elküldte az asszonyt gyógyszerért és mentőt hívott. Mire kiérkeztek, főbe lőtte magát. Valószínű, hogy azért hívta ki a mentőket, hogy a látvány ne a bejárónőt, vagy esetleg valamelyik betérő ismerősét fogadja.

Asztalán a legfrissebb napilapok voltak, utolsó percében is érdekelte, mi történik a világban. Hamvait két nappal később a Csendes-óceánba szórták, ahogy korábban Loláét és Jánosét is. A magyarországi rendszerváltást már nem érte meg, de nem sok híja volt.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin