• Te a színészetet is segítő hivatásnak tartod, mégis elengedted Az Ötödik Sally előadást, amivel 20 éven át adtál hitet a nézőknek.
 • Sally, egy többszemélyiségű nő, akitől a két kisgyerekét veszik el, és túl voltam már az 50. évemen, amikor eldöntöttem, át kell adnom egy fiatal színésznőnek, az egyébként öt szerepet, de olyan embert kell találnom, aki ugyanannyit akar és fog adni Sally lelkén keresztül a nézőknek, mint ahogy én beletettem szívem, lelkem. Az előadások után mindig beszélgetek a nézőkkel, sokan elmondták, hogy gyógyulni jönnek, és hogy mennyi mindenben segítette életüket az előadás.

• A közéletben mindig is küzdöttél valamiért, a szakmádban ez nem hátráltatott? Nem mondták, hogy egy ilyen harcos amazonnal csak a gond van?
• Dehogyisnem. A kilencvenes években azt mondták, hogy mi az, hogy ez a 25 éves színésznő csinál egy társulatot, és mi az hogy önálló. A rendezők válasza erre az volt, hogy akkor csináljam egyedül és nem gondolkodtak bennem. De mert szabad alkat vagyok, fontos volt a magam útja és akkor is és azóta is tele voltam és vagyok ötletekkel. Mind meg akarom valósítani. Viszont az nagyon felemelő volt, amikor évekkel később, 40 éves korom körül a régi mesterem, aki annak idején haragudott azért, hogy önállóskodtam, nagy elismeréssel ölelt meg, és azt mondta, hogy szépen csinálom és büszke rám. Ma már a fiataloknak szinte kötelező önállónak lenni. Persze ez nem könnyű történet, mert ha alkotni akarok, nem mindig tudom megcsinálni azt, amit a hajléktalan nő történeténél: hogy kitaláltam, öt napon át szakadt ruhában, parókában a „sorstársak” között éltem az utcán, aztán megírtam, a nappaliban próbáltam, majd bemutattam a darabot. Az esetek többségében több szereplő kell és ahhoz meg pénz is. Pályázni kell, keresni kell a lehetőségeket, nagyon nehéz ez, tudom, 35 éve csinálom.

• A Maradjunk annyiban forgatókönyvét a hajléktalan Jutka valódi története alapján írtad, és egyébként a Bátorság-díj tulajdonosa vagy, amit a hajléktalanok segítéséért és a társadalmi érzékenyítésért kaptál. Amikor tapasztalatot gyűjtöttél az utcán, nem féltél?
• Bátorság ahhoz kell, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetekből is fel tudjon állni az ember. De ehhez segítség kell. Bátorság a többségi társadalom közönyéhez kellett. Attól lettem nagyon depressziós. Próbáltam bejutni éjszakai női szállóra. Az öt nap alatt egyszer sem jutottam be, megtelt a szálló, mire a sorban az ajtóhoz értem.

Most nyáron mit tervezel?
 • Szervezek a II. kerületben egy hatalmas kórust. Már tízedik éve Pesthidegkúton, a Kerek-hegyi kőfejtőben Szent Iván estéjén, azaz június 24-én ingyenes színházi előadást csinálunk, most a Brian életét rendezem. Ez is közösségépítő program, pokrócokat hoznak a nézők, letelepednek, sütivel, gyümölccsel, borral kínálják egymást, ismerkednek, beszélgetnek. Július végén pedig drámatáborozom, amit szintén tízedik éve tartok, most Gödöllőn leszünk. Sokan vannak visszatérők, de vannak „kirepülők” is, ami pedagógusként nehéz elengedési folyamat, mert imádom a gyerekeket.    

• A nagy pörgéshez erő kell, te mivel segítesz a testednek, hogy bírja a „gépezet”?
• Első, hogy fogadjuk el és szeressük magunkat, hogy mentálisan jól legyünk. Így 59 évesen nekem is van már súlygondom, van 5-6 kiló, amit le kell adnom. Ha sokat dolgozom, nem eszem sokat, csak gyorsan, na az megmarad, így van mit ledolgozni. most járok tornázni, ott kapok plusz erőt, motivációt, hiszen együtt küzdünk. És persze alig várom, hogy nyáron ússzak, futhassak. A fizikai jó közérzethez kell a mentális egyensúly.  Rengeteg felé megyek, de amikor valahol vagyok, akkor az a mottóm, hogy örüljek annak, ami van és élvezzem a jelent.

Vincze Kinga

Gyógyhír Magazin