• Drága Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának, a Budapesti Operettszínház és a József Attila Színház örökös tagja! Olvasóink nevében is hadd köszöntsem 90. szülinapján, ami tavaly decemberben volt aktuális, de most, áprilisban rendezett a József Attila színház egy fenomenális köszöntést, sok-sok nézővel. Hogy bírta azt a rengeteg szeretet energiát, amit önre zúdítottak?

• Az egész életemet úgy éltem le, hogy a közönség volt a legfontosabb. Egy művésznek a visszajelzés, a támogatás maga az energia, amitől megy a munka napról napra. Nekem a pályámon a közönség szeretete volt mindig a különdíj, ezt már többször elmondtam, mert ez az igazság. Utoljára 2020. május 12-én voltam színpadon a Mici néni két élete darabban és másnap bezárták a színházakat. Azóta most voltam a születésnapi ünnepségemen színpadon. Az ember persze elgondolkodik, hogy mit bír még, hiszen ez előtt az ünnepség előtt nem tudtam kipróbálni magam. Amit táncoltam ott, azt nyilván vagy tizenötször eltáncoltam itthon naponta, hogy formában legyek. De a produkció oroszlánrészét persze a színház, a kollégák és a meghívott vendégek csinálták. Mélyen megrendített a végtelen szeretet. Nekem két énem van: a család, akikért ugyanúgy, mint bármelyik másik asszony - világéletemben mindent megtettem. A másik a szakmám: ha kérdezik, hol érzem magam a legjobban, természetesen a színpadon. Ezt érezheti egy ejtőernyős, mert amikor kiugrik a repülőből azt mondják, hogy a levegő az olyan sűrű, finom, jó beleugrani – én ugyanígy érzem magam a színpadon. Ott nem fáj semmim, ott magabiztos vagyok.

• Adjon az olvasóknak is egy kis muníciót: ennyi éven át, hogyan lehet megőrizni ezt a frissességet és életörömet?

• Egész fiatal korom óta odafigyeltem az egészségemre, sosem ittam, sosem dohányoztam, de mindig mozogtam. A másik, hogy, ha valami

bajom van, nem várok arra, hogy majd az magától elmúlik. Ha fáj a fogam, és azt mondják, ki kell húzni, azt mondom, tessék. Alávetem magam a tudománynak, hogy jól legyek. Szokták mondani, hogy milyen szép az arcbőröm. Hát most elmondom: amikor rettenetesen szegény voltam és később, amikor nem voltam az, mindig is ugyanazzal, a sima margarinnal sminkeltem le. Ha jó vitaminos, miért is ne használjam az arcomra? Ja, hogy margarin szagom van, akinek nem tetszik, ne szagolja…

• Ilyenkor sajnálom, hogy ez nem rádió: de jó lenne, ha ezeket a megnevettető hangsúlyokat az olvasók is hallanák!

• A megélt kilenc évtizedem alatt soha nem fordult elő, de már kicsi gyerekkorom óta, hogy ne figyeltem volna arra, hogy naponta többször is mossak fogat. Nemcsak a száj higiénia miatt, de amikor fiatal színésznő lettem, onnantól kezdve tudtam, velem nem lesz kellemetlen csókjelenete egyik színésznek sem. De ehhez az igényességhez nem kell színésznőnek lenni. Higgyék el, jobb a közérzet a napi háromszori fogmosás mellett. És ráadásul parasztgyomrom van. Imádom a magyaros kaját, de azt fogmosás nélkül a kollégának nehéz lenne elviselni. Viszont azt is hadd mondjam el, amíg az Operett Színházban voltam, soha nem vacsoráztam, csak gyümölcsöt, joghurtot ettem és évtizedeken át tartottam az ötvenkét kilós versenysúlyomat, hiszen minden nap játszottuk a West Side Story – t, táncoltunk, jól kellett kinézni, formába kellett lenni. Persze ma már eszem késő délután is - egy keveset…. (megint nevet)

• Van olyan, amit bármikor megenne?

• Imádom a petrezselymet, a snidlinget és a kaprot. Nagyon apróra összevágom és szívbarát margarinba belekeverem. Ez pirítóssal, vagy egy szelet natúrhúsra rákenve valami álom finom. Petrezselymes vajas kenyér egy joghurttal – ennél finomabb vacsora nem kell.

• 

• Menjünk vissza a színpadra kicsit! Olvastam többször, kollégáimnak nyilatkozta, micsoda nagy ágyúkkal dolgozhatott együtt, de hát most már nem ez a fontos, hiszen egy ideje már ön a nagyágyú….

• Nem, dehogy. Soha nem felejthető számomra, amit a nagyoktól fiatalon kaptam. Hogyan legyinthetnék arra, hogy ismertem Karády Katalint, egy színházban voltunk a Royal Revüben, hogy Bessenyei vagy Darvas Iván a partnereim voltak, nem is tudom, hogy van-e olyan nagy magyar férfi színész, akivel nem játszottam együtt. Az igaz, hogy nem játszottam Csortossal, de Jávor Pállal igen, amikor hazajött Amerikából. Az Operettben öt Latabárral játszottam, a nagypapával is és az unokával is. És hogy tudnám feldolgozni Haumann Péter elvesztését, akivel több, mint 300 alkalommal léptünk fel az estünkön. De nem felejtem el azokat sem, akik nagyon korán mentek el.

• Visszanézi magát felvételeken?

• Nem. Már nem úgy emelem a lábam, nem olyan magasra, mint kellene, mondjuk ezt 90 évesen nem is várja el senki, de akkor is - hálát adok a sorsnak a génekért, a szerencsémért, a mozgásképességemért, de már visszanézni nem akarom. De imádom a tévét, a nappalimban, a hálóban és a konyhában is van, és például szerepet is úgy tanulok, hogy a tévé a háttérzaj. És ha már tanulás: ajánlom minden kortársamnak, hogy használják az agyukat, tornáztassák a memóriát, tanuljanak verseket, vagy csak egy pár mondatot memorizáljanak egy újságból, mert ötven fölött mindenki a nagy mumustól, az elbutulástól fél. Tudom, hogy meghatározóak a gének, de ma már azt is tudjuk, hogy a tanulás sokat segít, legalábbis lassíthatja az elbutulás szörnyű folyamatát, ami elveszi a személyiségünket. És az internet nagyon sokat segít: ha azon barangolunk, hiszem, hogy frissek maradunk. Tudunk mindenről, ami a világban történik, én például imádom az angol királyi családot, nagyon szeretek róluk akár naponta olvasni.

• És mi újság a konyhában? Mi a napirend?

• Általában kétfélét főzök: hétfő szerda péntek és kedd csütörtök szombatra, bár szombaton és vasárnap általában a lányoméknál ebédelek, ott van mindenki, és ez a legnagyobb öröm, hogy egyben látom a családom. Délutánonként pihenni szoktam, de például ma mostam, kiraktam az erkélyre a nagy plédeket, mert hamar száradnak a melegben. Imádok színházba járni, ha nem játszom, hetente többször is megyek színházba, és mivel a covid alatt zárlat volt, most örömmel megyek, hogy megint lehet. Nézem a fiatalokat, imádok velük játszani a József Attila Színházban, én is fiatalabbnak érzem magam. De még most is szeretném letáncolni a tánckart, ez bennem van, nincs mese. Ez azt jelenti, hogy attól, hogy az ember elér egy bizonyos kort, még nem kell azt mondani, hogy vége. Miközben nagyon fontos, hogy kiemeljem, hogy hangsúlyozzam: mélyen együtt érzek azokkal, akiket olyan betegség talált meg, amely megakadályozza őket abban, hogy olyan életet éljenek, úgy mozogjanak, ahogy szeretnének, ahogy arról korábban álmodtak.

• Egyedül él, nem fél olykor?

• Van egy S.O.S készülékem. Egy bizonyos életkor után, ha az ember önálló akar maradni, erre szerintem szükség van. Biztonságérzetet ad. Olyan idős embereknek, mint amilyen én vagyok ez egy támasz. Ha megijedek, mert rosszul vagyok, akkor megnyomok egy gombot és 15 perc múlva itt a mentő, és amíg ideér, egy szakember szóval tart, velem van. De ha nem tudok beleszólni, csak jelzek, akkor azonnal indulnak és hívják azokat a telefonszámokat, amelyeket megadtam: a gyerekem, a családom, a szomszédom számát. Rengetegen vagyunk idős emberek, akik használjuk ezt a lehetőséget.

• De gondolom, ha bemondja az S.O.S hívásba, hogy Galambos Erzsi, akkor vágtázva jön a segítség …

• Ne higgye. Ugyanis soha nem azt mondom, hogy Galambos Erzsi vagyok, hanem az asszonynevemet használom. Kerülöm a kivételezést még ilyenkor is. És a közértben sem szeretem, ha előrehívnak a pénztárnál a sorban - nem, nincs erre szükség. Nem erre az elismerésre van szükségem, a tiszteletet és a szeretetet megkapom a játékommal. Másért nem jár kivételezés.

• Viszont azt tudom, hogy soha nem megy le úgy a lakásból, még a szemetet sem viszi le anélkül, hogy ne legyen kifestve.

• Hát persze! Honnan tudhatom, hogy mikor jön egy szőke herceg, akinek én kellek. Persze erre most már csak a Placido Domingonak van esélye nálam, Domingo a nagy szerelmem, ő miatta még az arcomat is felvarratnám, amúgy ismerem is személyesen, de hát hogy triviális legyek a Domingo fütyül rám …

…. és Galambos Erzsi megint nevet, nevet és nevet …, remélem, az olvasók fülében cseng ez a nevetés ….

Vincze Kinga
Fotó: Lefton Zsolt

Az interjú a Gyógyhír Magazin júliusi számában jelent meg, keresse a patikákban!

Gyógyhír Magazin