Nagyon intenzív életet élsz a közösségi médiában, de ott is a tartalmas szórakoztatásra törekszel. Miért fontos ez a felület neked?
Sokan tartanak ezektől, mert nem jól használják őket. Minden felületen meg kell választani, hogy mit nézünk meg, éppen úgy, mint a tévében. A TikTok régen kinőtte magát egy olyan platformmá, amire igenis figyelni kell. Én többek között a „Pallérozással” szoktam jelentkezni, ahol véletlenszerűen jelenítek meg fotókat kollégákról, és gyorsan fel kell ismernem őket. Hangsúlyozom ezzel azt, hogy érdemes az agyunkat tornáztatni, de egyúttal a nézőimnek megmutatom azokat a színészeket is, akik csak színházban láthatóak.

Mindig érzek veled kapcsolatban egy kis missziót, amit végzel, így például a szemüvegeseket is megtámogattad. Ez hogy jött?
Nagyon sokat foglalkozom gyerekekkel, több mint hat éve tanítok egy iskolában, pontosabban az oktatói csapat tagja vagyok, és segítek a gyerekeknek mindenféle elfogadásban, kommunikációban, és persze ápolom a lelküket. Még mindig csúfolják a szemüvegeseket, és azt, aki valamiért más, mint a többi – nagyon nehéz a mai világban gyereknek lenni. Érzem, hogy kedvelnek, sok követőm kerül ki közülük is, tőlem talán jobban elfogadják, hogy szemüvegesnek lenni menő.   

A különbözőség a testalkatra is vonatkozik, sok gyerek szenved a duciságtól is, veled is így volt?
Szerető, építő családban nőttem fel, ahol nagyon hamar megtanultam, hogy nem csak egyfajta szépség létezik, és önmagunk elfogadása az első lépés a kiegyensúlyozott élet felé. Nyitott voltam, kezdeményező, jókedvű, sok barátom volt, akik elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Tudom, hogy ma ez is más, az internet is torz képet mutat, de abban hiszek, hogy egy jó támogató közeg sokat segít. Engem nagyon mélyen érint minden emberi történet. Ezért is láttam vendégül immár második alkalommal követőim közül néhányat. Amikor ezt kitaláltam, arra gondoltam, hányan vannak, akik nem is próbálnak már lépéseket tenni azért, hogy például karácsonykor ne legyenek egyedül. Meghirdettem ezt a meghívást, és az első 15, aki a leghamarabb belátta, hogy nem szokott kimozdulni és jelentkezett, azt meghívtam. Persze a világot örökbe fogadni nem lehet, de szeretem az embereket, és abban hiszek, hogy egyikőnk sem véletlenül van itt a Földön, és ha olyan embert látok, aki gonoszkodik a másikkal, azon gondolkodom, mi lehet a baja, mert ha minden rendben lenne vele, akkor nem lenne ilyen.

A rengeteg ember, akiket megismersz, nyilván adna muníciót a szerepeid megformálásához is.
Az összes szerepemet úgy építem fel, hogy megpróbálok az életemből keresni hozzá kapaszkodókat. Bármennyire furcsa, de az egyik ilyen éppen egy pszicho-thriller, a Tortúra, amit már évek óta játszunk a Karinthy Színházban. Ebben a karakterem, aki egyébként egy pszichopata, olyan változásokon megy át, ami miatt nagyon sokat kellett gondolkodnom azon, hogy ezek a vonások mennyire vannak meg bennem. De minden emberben mennyi minden van jelen egy-egy helyzetben! Ezt minden szerepemnél végiggondolom.  

Az évadzáró ülésen társulati tag lettél a Karinthy Színházban és ismét elnyerted a közönségdíjat. Sejtetted?
A tagságot megbeszéltük, a díjról nem tudtam. Azért tartom ezt nagyon nagy elismerésnek, mert a közönség helyben, a színházban adja le szavazatát. Nincs internetes és egyéb lehetőség. Tehát azok szavaznak, akik színházba járnak.

Éppen egy plakátfotózásról jössz, ami egy új darabhoz készül, pedig az ősz még messze van. Tudhatunk erről valamit?
Igen, már volt is olvasópróbája a következő évadban sorra kerülő második bemutatómnak, ez Fejes Endre: Vonó Ignác című darabja. Verebes István rendezi, aki szeret nagyon aprólékos lenni, nagy érzékenységgel bír, szereti, ha időben rákészülünk egy darabra, így aztán már el is kezdtük a munkát.

Egyszer elköltöztél a párodtól, és aztán újrakezdtétek. Hogy volt ehhez erőd?
Az én drága édesapámnak csodálatos mondásai voltak. Az egyik ilyen, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, tehát a sírásnak, a nevetésnek és a szerelemnek is. És meg kell találni azokat, akik érdemesek arra, hogy társunk legyenek a bánat és a siker feldolgozásában is. Ezt felismerni idő kell. Gábor ilyen ember az életemben, akinél nagyon jó helyen van a bánatom és az örömöm.

Vincze Kinga

Fotó: Erdős Juci

A cikk a Gyógyhír júliiusi számában jelent meg!

Gyógyhír Magazin