Boldog párkapcsolatban él, de az úton nem együtt indultak, mesébe illő a történet.
Minél idősebb az ember, annál nehezebb megtalálni azt, aki a másik oldalam lehet. Az évtizedek alatt kialakulnak a megszokásaink, ezt így szeretem, azt úgy – és nagyon nehéz már ilyenkor beengedni valakit, aki esetleg módosítana valamin. Én 17 évvel ezelőtt, 58 évesen megismerkedtem egy tündéri nővel, mert a lányom rábeszélt, hogy társkereső oldalon nézelődjek.

Az internetes próbálkozáshoz bátorság, türelem és szerencse kell!
Meg a lányom! Ő igen határozott teremtés, azt mondta: „Apa, te egy társas lény vagy, ne szokd meg az egyedüllétet!” Szerencsém volt, nekem sikerült megtalálni a páromat, azóta együtt vagyunk az én Ildimmel. Ráadásul ő nem tudta, hogy ki az a Forgács Gábor, egy férfi voltam számára, aki egy érdekes foglalkozással rendelkezik. Ennek nagyon örültem, hiszen ő tényleg énrám volt kíváncsi. Most már ismerem Ildi tévénézési szokásait, amin mosolygok, és már értem, hogy miért nem ismert engem.

A szakmában szép karriert futott be, hogyan indult a pályán?
Eredetileg irodagép-műszerész voltam, szerettem a szakmámat, de volt egy hobbim is: imádtam jódlizni. Gitároztam, énekeltem és az 1972-es legendás Ki mit tud? versenyen megnyertem az énekes kategória második helyét, pedig nem is akartam indulni, a kollégáim beszéltek rá. Akkoriban az Országos Rendező Iroda adta ki a működési engedélyt, és azonnal be is szerveztek különböző műsorokba, amelyekkel jártuk az országot. Majd szerződést ajánlottak a Békés-megyei Jókai Színházban, ahol táncos-komikus „ipari-tanuló” lettem. Ehhez képest 11 gyönyörű főszerepet játszhattam el! Ezután Budapestre hívott a Vidámszínpad és leszerződtettek, 16 gyönyörű évem volt ott, aztán jött a Mikroszkóp Színpad 5 évig, majd – nem azt szoktam mondani, hogy szabadúszó, hanem inkább – „szabadon fuldokló” lettem. Nehéz anyaszínház nélkül létezni. De sokat adott az élet. Én reálisan azt gondolom magamról, hogy nem nagy művész vagyok, hanem inkább szakember, egy epizodista, egy jó nevettető. Ezért voltam mindig kiegyensúlyozott ember, mert soha nem éreztem azt, hogy elmentek mellettem a nagy szerepek. Nem ment el semmi, sőt nagyon is ott volt velem a „minden”, mert játszhattam Gálvölgyivel, Tahi Tóth Lászlóval, Antal Imrével, Alfonzóval, Bodrogi Gyulával, de Kazal, Kabos, Kibédi, Lorán Lenke és Csala Zsuzsa partnere is lehettem, és bejárhattam a világot Amerikától Ausztrálián át Skandináviáig és ottani magyaroknak is játszhattunk.

Rengeteg tévéjátékban, rádiójátékban szerepelt, viszont fiatalon keveset szinkronizált.
Úgy harminc éve valahogy ráéreztem a szinkronizálás ízére és nagyon megszerettem, és hirtelen azt vettem észre, hogy az életemben beállt a fő helyre.

Ez azt jelenti, hogy a színpadnak búcsút intett?
Dehogy. Igaz hosszabb próbafolyamatokban már nem vennék részt, de kisebb szerepekben nagyon szívesen lépnék színpadra. De a pandémia előtt még nagyon is aktív tudtam lenni: Gergely Róbert vezette társulatban, A nő a tét című darabban négy férfi és egy nő játszik, a négyek egyike voltam, és végig a színpadon. Most nehéz helyzetben vannak a kis színházak, társulatok a lehetőségek egyre szűkülnek. Hat hétig próbálok, aztán csak néhány előadást tudnak szervezni. Nehéz ez.

Nagy betegséggel nézett szembe. Hogyan lehet továbblépni, együtt élni, azzal, amit a sors kimért?
 Két daganatos betegségem is volt, végstádiumot diagnosztizáltak. Három kiváló orvos csoport mentett meg. Több operáció után egy csoda, hogy itt lehetek. Hálás vagyok a doktoroknak, tudósoknak, ezeknek a kiváló embereknek. Elfogadtam a sorsot, és megköszönöm, hogy mégis talpra állítottak. Tartozom a zseniális orvos csapatnak azzal, hogy boldogan élem az életem és jól érzem magam benne. Rendkívül megelégedett ember vagyok, betöltöttem a 75. évemet. Egy újságíró megkérdezte, mik a túlélési esélyeim. Azt válaszoltam, nem tudom, mert egyetlen orvost sem hozok abba a helyzetbe, hogy valamit mondania kelljen. Mit lehet ezt tudni? Egyelőre jól érzem magam. Azt viszont, hogy hogy vagyok, csak az orvosok tudják – de nem kérdezem. Mondják: egészen egyben vagyok.  Szeretem, ahogy most van.

Vincze Kinga

Fotó: Hollauer Rita

A cikk a Gyógyhír magazin májusi számában jelent meg!

Gyógyhír Magazin