Általában azt lehet látni, hogy az irodalmi estek szervezői nagyon megküzdenek azért, hogy beültessenek nézőket, nálad mindig telt ház van. Mi a titok?
A kulcs a folyamatos munka, azt hiszem – számomra a munkám az életem. Egy-egy fellépés előtt találkozókat szervezek és én nem riporter vagyok, hanem egy olyan kulturális világból jövő ember, aki gyerekkorától tanúja beszélgetéseknek. A kezdetektől hallgattam édesapámat és barátait, és jó volt megélni, hogy egyre inkább értem, miről van szó. Innen indultam, bölcsész lettem, és az elmúlt közel két évtizedben olvasóként vágyom megszólítani a beszélgetőpartnereimet, akiket tisztelek a munkájukért és akikre kíváncsi vagyok. Amikor meghirdetünk egy estet, még több hét van a programig és ez alatt folyamatosan kapcsolatban vagyunk: a közönséggel és fellépőkkel együtt készülünk az előadásokra. Mire eljön az est, addigra már összecsiszolódtunk, egymásra hangolódtunk mind. A meghittség és szakmaiság kéz a kézben jár, ma irodalmat közvetíteni leginkább személyes aspektusból lehet, hangsúlyos új dimenziókkal a kérdésfeltevéseknél. Nincs titok, de egy biztos: sok koncentrációval jár ez a munka, folyamatosan dolgozom, szinte szünet nélkül. Olyan életet alakítottam ki, amiben néhány óra alvás és rendkívül intenzív napok vannak.

Azt tapasztaltam, hogy bármilyen nagy teret be tudsz fogni és bárhol képes vagy teremteni egy olyan intimitást, amitől mi, nézők elhisszük, hogy mindez őszinte.
A bölcsész diplomámat szeretem gyakorlatban használni: megélni több száz emberrel estéről estére, hogy az olvasás közös szenvedélyünk, és ez sohasem fölényt jelent, hanem arról szól, hogy az eszközöket keresem ahhoz, hogy megtaláljam az olvasókat. Én nem teljesítek máshová, csak az olvasók felé, és én azt a célt tűzöm ki magam elé, hogy közérthetően magas irodalmat, fontos témákat, évfordulókat, kortársakat és klasszikusokat mutassak be. Azt szeretném, hogy elhiggyék nekem: az irodalom egy közös nyelv, egy közös hang, vagy ahogy Petőfi mondja a bicentenáriumban: „legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás”.

Hogy lehet a Petőfi-karavánt elcsípni, annak a részese lenni?
A Petőfi Irodalmi Karaván már a második évében van, tavaly indítottuk, és úgy tűnik, hagyomány lesz belőle. A múlt évben 14 városban jártunk Erdélyben. Jó előre meghirdetjük az utakat és a helyszíneket, és ha áprilisban készen leszünk a Petőfi szabadtéri kiállításunkkal, ami nagy totemeket mozgató, az életműre alapuló projekt lesz, azzal is nekiindulunk. De addig is megyünk márciusban a Vajdaságba, négy helyszínre és határon innen is találkozókra, hiszen sok rendhagyó irodalomóránk van: most Szentendre, Hernádnémeti, Győr, Debrecen van rajta a térképünkön, és Budapesten is több helyen találkozhatnak a zenés, irodalmi, színházi programjainkkal.

Aki olyan környezeteben nő fel, mint te, az gyerekként láthatja az adott kor íróit, művészeit. Mire emlékszel, a „kis Anna” mit élt át?
Varázslót láttam: édesapám hétköznapi ember volt, aki ró-zsát ültet a kertben, aki hintát épít nekünk, és játszik velünk a homokozóban, majd bemegy a szobájába és látjuk, hogy ír – remekműveket. Emellett leginkább azt a baráti társaságot idézem fel, ahol látom édesapám harmadik arcát is: a gondolkodóét. A varázslat része volt még édesanyám is, aki a háttérországot és szerelmet adta Papának. Édesanyám még édesapámmal való találkozása előtt saját jogán is benne volt az irodalmi életben, és most is együtt szerkesztünk egy Juhász Ferenc kötetet, ami áprilisban fog megjelenni születésének 95. évfordulójára. Az én felnövéstörténetem szépséggel van tele. Ha egyet kell kiemelnem, akkor látok egy képet, amikor kamaszként ott vagyok egy kiállítás megnyitóján, ahol a grafikus, festő, szobrász Kass János műveinek bemutatásához édesapám írta a felvezető szöveget és Cseh Tamás zenélt. Ott még passzív résztvevő voltam, de tudtam, hogy ezek a közösségek viszik tovább azt a szellemi örökséget, amit szeretnék életben tartani. Ma már ezért dolgozom, minden irodalmi-művészeti program ezért jön létre, sokakat szeretnék elérni, átadni az embereknek az irodalom, a művészet szeretetét és a megértés vágyát.

Vincze Kinga

Fotó: Hollauer Rita

Az interjú a Gyógyhír márciusi számában jelent meg!

Gyógyhír Magazin