Nem játszol Budapesten már egy ideje, mi ennek az oka?
Kibírhatatlan lett számomra a budapesti élet. 2013-tól máshová helyeztem a fókuszokat. Azt vettem észre, hogy a fővárosban egész nap dugóban ülök! Emellett az egész társulat kicserélődött mellettem. A lányom is felnőtt lett közben, így arra gondoltam, hogy kipróbálom, milyen lenne egy nyugodtabb, Budapesttől távolabbi létezés. Debrecenbe szerződtem, ahol Ráckevei Anna kolléganőm és barátnőm lett akkor az igazgató. Jöttek sorban a nagy szerepek, ezeket Budapesten nem is biztos, hogy eljátszhattam volna.

De hát Kossuth díjas, már most ikonikus, nagy színésznőnek tartanak, miért ne jöttek volna ugyanezek a szerepek a fővárosban?
A színház jelentősen megváltozott az utóbbi években, és ez az átalakulás ma is tart, kezdve a repertoártól a játék stílusáig… Nagyon szerettem a debreceni létet, csodálatos szerepekkel ajándékozott meg a Csokonai, példaként Rickl Máriát említem, Az ajtó Emerencét, Gizellát, Rózsa mamit és közben több helyen is vendégszerepelhettem. Győr, Székesfehérvár, Szeged is hívott, nagyszerű darabok főszerepeire! Hihetetlenül fárasztó, persze, hosszú utakat megtenni majd egy nagy szerepet eljátszani, és aztán vissza a lakóhelyemre. Közben teltek az évek, hamarabb is fáradok, ezért most feladtam a társulati létet. Jelenleg Debrecenben és Győrben játszom, de csak vendégként. Olt Tamás kollégám Fedák Sári utolsó éveiről, kitelepítéséről és népbírósági peréről írt egy színdarabot, amit nekem dedikált. Nagyszerű érzés egy világhírű, magyar színésznőnek emléket állítani a győri társulattal, méltatlan meghurcolását példaként felmutatni. A közönség hatalmas tapssal üdvözli minden áldott estén.

Említetted, hogy a lányod, Csiszár Virág már felnőtt. A maga szakmájában sikeres. Nem bánod, hogy színésznő anyuka és rendező apuka mellett egyikőtök nyomdokaiba se lépett?
Nem, sőt meg is könnyebbültem, mert tudom, hogy a mi pályánkon mennyivel nehezebb lett volna a dolga. Nagyon örülök, hogy megtalálta a saját útját s abban igen sikeres. Fesztiválszervező lett, a legnagyobb hazai fesztivál, a Sziget nemzetközi booking menedzsere, ő állítja össze kollégáival a programot! Nehéz és bonyolult munka, rendkívül büszkék vagyunk rá.

Advent havában vagyunk, és az én generációmnak az egyik legmeghatározóbb élménye az Advent a Hargitán volt, amitől a nevedet egy ország ismerte meg. Neked hányszor jut eszedbe az az előadás?
Valaki mindig emlékeztet rá, sokan és sokszor említik, hogy annak idején látták, akár többször is a régi Nemzetiben Sütő András darabját. Meghatározó és maradandó élmény lett a bemutató, és az azt követő kétszáz előadás minden estéje! Egy fontos társadalmi, történelmi helyzetben volt nemzetünk a nyolcvanas évek második felében. Akkoriban évtizedekig nem eshetett szó a határon túlra sodort magyarság sorskérdéseiről sem a színpadon, sem filmen, sem a közéletben.

Nagy társadalmi esemény volt az előadás, amire lényegében mindenkit beengedtek, aki befért, így aztán ültünk a lépcsőkön, álltak a falak mellett, és nagyon átéltük a történetet. Te azt megelőzően még nem voltál Erdélyben, de olyan természetességgel adtad Árvai Rékát, mintha mindig a Havasokban járkáltál volna. Azt hittük, erdélyi lány vagy.
Ez talán a veszprémi tájszólásomnak is köszönhető, amit soha nem tudtam igazán levetkőzni, persze, nem is akarnám. Én egy kicsi faluban nőttem fel, Ősiben, Trianonról nemhogy a nagypolitika nem ejtett szót, de otthon a családban sem volt téma. Azóta azonban rendszeresen járok Erdélybe, Csíkcsomortánban van egy verstáborunk, amit évről évre megrendezünk „itteni és ottani” magyar középiskolás fiataloknak, de jönnek más elszakított országrészekből is sikeres versmondók. Akkoriban pedig két barátommal, Funtek Frigyessel és Rubold Ödönnel jártuk be a színdarab forrástájait Sütő András útmutatása szerint, és vele is egy nagyon mély beszélgetést folytathattunk otthonában, a lehallgató készülékeket kerülgetve.

Azt képzeltük, hogy biztosan Sinkovits Imrével is sokat beszélgettél a karakter megformálásáról…
Nem nagyon tudtunk beszélgetni, hiszen hatalmas feladat volt a próbafolyamat, örültem, ha hazataláltam egy-egy nap után. Négy különböző karaktert kellett megformálnom a darabban, és arra sem volt lehetőség, hogy két jelenet között egyáltalán kimenjek a színpadról. Emlékszem, Sík Ferenc rendező a kezembe nyomta a példányt azzal, hogy „itt van, Ancsika, olvasd el, ha tetszik, akkor te fogod játszani”.

Milyen szerencse, hogy tetszett!
Együltömben olvastam végig és zokogtam, mert annyira gyönyörűszépnek találtam. Sok játékosságot, humort is felfedeztem benne, de eközben egy megrendítő ballada. Mi, fiatalok ezekben az években rengeteg nagy feladatot kaptunk. És micsoda színészgárdával lehettünk egy színpadon! Sinkovits Imre és Agárdy Gábor mellett létezni önmagában is fantasztikus volt, Őze, Kállai Ferenc, Bessenyei, Szemes Mari, Béres Ilona… sorolhatnám a Nemzeti nagyszerű színészeit, akikkel naponta felléphettünk. Azóta tudom, hogy az a színház számomra a legérdekesebb, ami a játék mellett valami olyan fontossággal is bír, mint Sütő darabja. Hiszen ez a darab valóban ráirányította a figyelmet az elszakított magyarság döbbenetes sorsára! Jöttek a hírek a romániai falurombolásról, de az ottani forradalom idején is játszottuk az előadást, mi pedig vágtattunk a rendszerváltozás felé.  Aztán később már a titkosszolgálati jelentésekből is kiderült, hogy mennyire számon  tartották ezt az előadást és mindazt, ami körülötte történt. Szerepelt az anyagokban például, hogy mivel Sütő András nem kapott útlevelet a bemutató napjára, így mi színészek azt találtuk ki tiltakozásul, hogy nem hajolunk meg előadás végén. Személy szerint is meg vagyok említve az egyik jelentésben, hogy előre vittem a hárászkendőmet és rámutatva mindenki tudta, mit jelez ez a gesztusom. A jelentést tevő szerint órával pontosan mért 30 percig zúgott a taps, ez hihetetlenül sok idő. Nem hiszem, hogy magyar színész megért ilyet színpadon. Álltunk szemben a közönséggel, és nem hajoltunk meg! Egyfajta tüntetéssé változott a premier, de minden utána következő előadás is. A darab bemutatásának harmincadik évfordulójára például felhívott Ceglédről Kovács doktor, aki azt mondta, hogy számára olyan hatalmas élmény volt ennek a színdarabnak a többszöri megnézése, hogy szeretne egy emlékestet rendezni, megrázó és megható élmény volt. De meghívtak Tápiószelére is erre a darabra emlékezve, a Blaskovich Múzeumba, ahol tanárnők sorfala fogadott gyertyával a kézben és amikor beléptem, Réka dalát énekelték: „ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária”.  Ha csak ezt a szerepet játszottam volna és semmi mást a pályámon, ha nem lett volna száznál is több más színházi főszerepem, sok-sok díjjal, akkor is egy kegyelemben gazdag életem lenne.

Vincze Kinga

Fotó: Hollauer Rita

Az interjú a Gyógyhír 2022/12 számában jelent meg!

Gyógyhír Magazin