

Zsurzs Kati, a Halhatatlanok Társulatának tagja, Zsurzs Éva Kossuth díjas rendező lánya. Bár rengeteg nagyon jó szerepet tudhat maga mögött, most is több darabban láthatjuk, és jelenleg is benne van tévés produkcióban, játszik a Mi kis falunk sorozatban, mégis a legtöbbször azzal állítják meg az utcán, hogy „nagyon szeretjük az Abigélt”. Idén ő kapta meg a Gobbi Hilda-díjat.
Megtisztelő, hiszen nekem semmilyen állami kitüntetésem nincs, azok valahogy elkerülnek, de amit kapok, azok viszont a szakmából jönnek, vagy a közönség szavazati alapján. Ezekre a díjakra viszont nagyon büszke vagyok. A Halhatatlanok Társulatába is a közönség szavazatai alapján kerültem be, de úgy, hogy a kollégáim is „dolgoztak” érte. Volt olyan, hogy előadás végén Pásztor Erzsi a saját tapsát állította le, hogy megkérje a közönséget, szavazzanak rám. Rendkívül jó érzés volt ez.
Igen, a színházba járók valóban, ugyanakkor az utcán még mindig az Abigél miatt állítanak meg, ami teljesen abszurd. Már, hogyha egyáltalán mai valómban felismernek. Akkoriban nem tudtuk, hogy mennyire maradandó produkcióban vagyunk benne, de Abigél hallhatatlannak bizonyul.
Sokszor előfordul, hogy valaki rám csodálkozik, hogy milyen jó tudok lenni, ez mindig megmosolyogtat. Sok függ attól, hogy az ember kap-e olyan szerepet, amiben meg tudja magát mutatni, a Nyolc nőben lubickolok, remek feladat.
Vannak színészek, akikkel „összenőttem”, ilyen például Sally Field. Nemrégen kértek fel egy szinkronra, és bevallom kicsit izgultam, hogy milyen lesz. Sally Fieldnek az első filmjeitől adom a hangom, mondhatnám, hogy együtt öregedtünk meg. Érzek vele egy színészi alkati hasonlóságot is. És vannak párhuzamaink, ilyen az Acélmagnóliák, amit ő játszott filmen én pedig színpadon. Az egyik első nagy sikere, A lányom nélkül soha című film óta kísérem a pályáját, de az utóbbi években nem volt vele feladatom. Ezért aggódtam kicsit, hogy vajon „rajta vagyok-e még”, meg van-e még az a természetes azonosulni tudás, de megnyugodtam, mert semmi sem változott.
Igen éppen a Nyolc nőt játszottuk, és az előadás végén Hegedűs D. Géza megjelent, és átadta a díjat. Meglepődtem, mert Pásztor Erzsi kolléganőmnek szoktak lenni köszöntései, születésnap, névnap és gyakran kap kitüntetéseket is, most is ott állt mellett és már sírt, mert ő előre mindig meghatódik és borzasztóan tud örülni az ilyen alkalmaknak. Megszervezték a kollégák azt is, hogy a lányom és két unokám is ott legyen, erre sem számítottam. Meglepődtem, mert délután az unokámat még elvittem focira, azt mondtam a vejemnek, hogy most akkor indulok a színházba. Ő még rá is kérdezett, hogy mit játszom, tehát semmi gyanúsat nem észleltem. Elbúcsúztunk, aztán egyszer csak megjelentek, de az előadás alatt nem tudtam, hogy ott vannak. A lányom sokszor mondja, hogy szeretné megnézni ezt vagy azt az előadást, de ezt nehéz megszervezni, hiszen, amikor este valamilyen dolga van, én vigyázok a gyerekekre. Úgyhogy ha el is megy színházba, aznap este én játszom, mert a gyerekekkel vagyok. Az unokáim egyébként most láttak először színpadon. Nagyon meg voltak hatódva, valahogy nem is értették, hogy hogy van az, hogy a nagyi, aki otthon főz, meg mosogat rendületlenül, meg játszik velük, most ott van a színpadon. Számomra talán ez volt a legnagyobb ajándék, hogy van valami olyan respektem náluk, amiről még nem tudtak.
Játszom a régi szerepeimet a Játékszínben, Nyolc nő már 10 éve megy, műsoron van az Életrevalók, és egy különleges darab, a Chaplin is, amiben nincs beszéd, az egy némafilm jellegű színpadi produkció. Új darabban nem vagyok, de vannak azért tervek, amelyekről kabalából nem beszélek, mert van olyan szerep, ami éppen íródik, remélem, hogy lesz belőle valami.
A mi kis falunkat még forgatjuk, az folytatódik. tavaly nyáron forgattunk egy filmet, az úgy tudom, nemsokára látható lesz, a címe Véletlenül írtam egy könyvet. Ebben egy nagyobb szerepem van, szerettem játszani, és izgulok, hogy legyen nagy sikere, mert ez egy nagyon kedves, izgalmas családi film.
Igen, a nagymamám rengeteg történetet mesélt, anyukám kevésbé, és nagyon fontos lenne megörökíteni ezeket, hogy legyen mit továbbadni a következő generációknak is. Velünk véget ér egy korszak, a történelemnek egy olyan szakasza, amiben számtalan megrázó, vagy fontos esemény volt, amelyeket az előző generációk éltek át, nekünk pedig szerintem küldetésünk kell legyen, hogy megőrizzük ezeket a majd megszületendők számára. Az ő emlékeiknek mi vagyunk az őrzői, van ezzel feladatunk.
Vincze Kinga