Az ásítás nem más, mint egy rendkívül ősi és ösztönös reakció, amiről nagyon sokáig úgy gondolták, hogy az okozza, hogy a vérben megemelkedik a szén-dioxid szintje és emiatt oxigénre van szükségünk (vagy éppen a szén-dioxid ürítésére), a szervezetünk pedig ezen az ásítással próbál segíteni. Mostanára azonban kiderült, hogy ez téves feltételezés volt, amit leginkább arra alapoztak, hogy az ásítás okai közé tartozik - különösen, ha gyakran ásítunk, hogy ha fáradtak vagyunk. Pedig az ásítás során egyáltalán nem jut több oxigén a szervezetünkbe, mint egy egyszerű belégzés során.

Az éberség megőrzése

Ma már inkább azt mondják, hogy ez az állatvilágból is ismert jelenség inkább az éberség megőrzésében segíthet, a testünk ezzel tart minket készenlétben a cselekvésre. Ez logikusabbnak is tűnik, hiszen nem csak akkor ásítunk sokat, amikor fáradtak vagyunk, hanem akkor is, ha nagyon ununk valamit, vagy kezdjük elveszteni a figyelmünket. Az ásítás ilyenkor kellemesen „felébreszt” minket, mint reggel egy jóleső nyújtózás.

Hallani pedig azért nem hallunk közben, mert az Eustach-kürt ilyenkor elzáródik és vákuumot képez a középfülben, ami megfeszíti és behúzza a dobhártyát, ami így nem képes venni a beérkező rezgéseket.

Kutatások azt is megállapították, hogy az ásítás összefüggésben van a környezetünk hőmérsékletével. Kevesebbet ásítunk, amikor a környezet hője hasonló vagy magasabb a testhőmérsékletünknél. A belélegzés ilyenkor nem hűtené agyunkat hatékonyan. Télen azonban gyakrabban ásítunk, mert ilyenkor az állkapocs mozgatása fokozhatja az agyunk vérellátását is, és a hőmérsékletét is egyszerűbb szabályozni. Egy mély belélegzés hűteni, és ezzel frissíteni képes szürkeállományunkat.

Az, hogy ezt felismerték segíthet olyan betegségek jobb megértésében, melyek gyakori ásítással és hőszabályozási zavarokkal járnak.

Gyógyhír Magazin