Költészetében többször visszatérő téma a satnya, beteges testbe zárt ragyogó szellem és az a tragikus felismerés, hogy az alkotói kibontakozásnak, a kétségkívül még benne rejlő költői lehetőségeknek a korai halál fog véget vetni; hogy nem lesz lehetősége teljes életművet az utókorra hagyni. A fájdalmas testi szenvedések és az utolsó években ezekhez társult lelki bajok különösen őszinte, személyes hangú versekkel gazdagították irodalmunkat.

hirdetés

Vitéz János, a nagybácsi vállalta a tehetséges ifjú taníttatását

Janus Pannonius 1434-ben született a mai Horvátország területén, az azóta eltűnt Csezmice településen. Apja egyszerű mesterember volt, korán meg is halt, anyja, Vitéz Borbála viszont nemesi családból származott, és a tudós humanista váradi püspöknek, Vitéz Jánosnak volt a nővére. Ez a nagybácsi vállalta magára a korán tehetségesnek bizonyuló ifjú János nevelését és már 13 évesen Itáliába küldte tanulni.

Hét évet töltött Ferrarában, a neves humanista mester, Guarino da Verona iskolájában, ami a legkiválóbb intézmények közé tartozott akkor. Itt ismerte meg legjobb barátját, Galeotto Marziót, aki később Janusnak köszönhetően mint udvari történetíró komoly karriert futott be Magyarországon, Mátyás udvarában. Janus nevét már a ferrarai években megismerték Itália-szerte, különös költői tehetsége már nagyon fiatalon megmutatkozott, ontotta a latin nyelvű verseket. Ekkor vette fel – a kor szokása szerint – antikizáló és szülőföldjére utaló költői nevét: Janus Pannonius, vagyis Magyarországi János. Húszéves korában jogi tanulmányokba kezdett Padovában, ahol ismét összetalálkozott barátjával, Galeottóval. A neves padovai festő, Andrea Mantegna jó ismerősük volt, és állítólag közös portrét is készített kettejükről, ám ez a kép – ha volt is ilyen – ma már nincs meg. Fennmaradt viszont a padovai Eremitani-kápolnában Mantegna Szent Kristóf legendáját ábrázoló freskója, amelyen az egyik alakot – a korabeli leírások szerint – Janusról mintázta a festő.

Janus pécsi püspök lett 

A félbehagyott életnél is rosszabb a félbehagyott életmű

A magas lázat, a hidegrázást, a szapora pulzust okozhatta tüdőgyulladás, vagy akár a katonai táborozások gyakori velejárója, a vérhas – de életrajzírói között volt, aki fenti sorok alapján maláriára gyanakodott. Ám nagyon jellemző volt a költőre, hogy bár kínzó részletességgel írja le testi tüneteit, valójában mégsem a testi szenvedés és a halálfélelem gyötri legjobban, hanem a tudat, hogy testével együtt szelleme is elenyészik; a félbehagyott életnél is rosszabb a félbehagyott életmű: „Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek, / Óvjátok legalább addig az életemet. / Sok versem van, amely végső csiszolásra szorul még, / Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.” (Kálnoky László fordítása)

Mátyás egyik híres katonájának, Magyar Balázsnak írja egyik versében, hogy míg Balázs vígan él, eszik-iszik és mulat a táborban, addig ő, Janus „lázban heverve, vacogva tünődöm” mert: „Biz a betegnek a sorsa, ha mondom, szörnyü keserves, / Lázteli ajkától elfut a must íze is. / Hozhatják a szakácsok, nyelvemen elsavanyodnak, / Minden jó falatuk felpanaszolva nyelem. / Ablakomat zsalu védi, a napsugarat kirekesztve, / Fulladozom, s orvos tiltja a friss levegőt. / Tagjaimat nyöszörögve emelgetem ágyam ölén, már / Poszka, soványka vagyok. Bőröm a csontra aszott.” (A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak, 1458. Takáts Gyula fordítása)

Úgy tűnik tehát, hogy a költő, aki a napfényes Itáliában nem szenvedett semmiféle testi bajtól – vagy legalábbis soha nem panaszkodott rá – a pannon vidéken hazatérésétől fogva lázas, hidegrázásos, fulladásos betegségekkel küszködött.

A kegyvesztettség évei

Janus Pannonius 1465-ben volt közéleti karrierje csúcsán, az ország egyik legbefolyásosabb főura volt. Mátyás egy nagy felelősséggel járó feladattal bízta meg: Rómába küldte, II. Pál pápához követségbe, hogy megszerezze a pápa támogatását a további törökellenes harcokhoz. Janusnak eleve nem volt rokonszenves a pápa, korábban gúnyos epigrammát is írt róla, és valószínű, hogy követjárása során valamilyen diplomáciai vétséget követhetett el.

Annyi bizonyos, hogy Rómában Janus összekülönbözött Hieronymo Lando pápai követtel, aki még ugyanezen évben Budára látogatott és – legalábbis Janus leveleiből ez olvasható ki – igyekezett őt Mátyás előtt befeketíteni, nem is sikertelenül. Janus ekkor már Pécsett volt, és zaklatott hangú magánlevélben vonta kérdőre barátját, Galeottót, amiért az a „nyomorult”, „bolond”, „hazug” Landóval barátkozik.

A kegyvesztettség, az udvari befolyás elvesztése, a visszavonult, elszigetelt élet Pécsett, a szellemi környezet szegényessége, féltékenykedése Galeottóra Lando miatt és az elhatalmasodó tüdővész megtört, kiábrándult emberré tették.

1466-ban már egyértelműen tüdőbajos tünetekről számol be: „Mintha vad, éles nyíl verné át, oldalam úgy fáj, / Számban sűrüsödik s véresen ömlik a nyál. / Méghozzá: lélegzet alig jön gyenge tüdőmből, / S közben a száraz láz rossz tüze perzsel, emészt.” (Betegeskedése miatt panaszkodik 1466 márciusában, Áprily Lajos fordítása)

A testi szenvedés vált a központi témájává

Utolsó verseiben a testi szenvedés központi téma lett. Elégiáiban legtöbbször azon kesereg, hogy az alkotóerő bár szárnyalna még, de a gyönge, beteges test elenyészik és végső soron a test romlása vet véget a szellem szárnyalásának is: „Csak az a baj, hogy e test oly gyönge, a tagjai véznák, / Túl puha mesteri kéz gyúrta lazára sarát, / Lázakat oltva a rosszul fércelt ízületekbe, / s gyúlnak a szűntelenül váltakozó nyavalyák. / Örökös nátha csöpög, leszivárog nedves agyamból, / két hurutos szememen árad a vaksi folyás. / Forr a vesém, gyomrom megdermed, s közben alatta / gyulladt májamból gőzöl agyamba a vér. (…) csakhogy a bölcsesség mire jó, ha lakása göthös mell? / Inkább bölcs se vagyok, csak nyavalyás ne legyek. (…) Nem baj, a test ha sovány, csak ne legyen beteges.” (Saját lelkéhez, 1466. Vas István fordítása)

A visszavonultan, kegyvesztettégben és állandó betegségben töltött évek után 1471-ben Janus még utoljára cselekvésre szánta el magát: nagybátyjával, Vitéz Jánossal együtt tevőlegesen részt vett a Mátyásból kiábrándult főurak összeesküvésében. A szervezkedést hamar leleplezték, és bár Mátyás rövidesen megbocsátott a főuraknak, Janus mégis menekülőre fogta. Betegen, legyengült testtel Itáliába indult. Útközben, a Zágráb melletti Medvevárban érte a halál 1472-ben, 38 éves korában.

Dávid Andrea

irodalomtörténész

EZEN a linken olvashatják Janus Pannonius válogatott verseit. 

Gyógyhír Magazin